Arrabona - Múzeumi közlemények 43/1. (Győr, 2005)

Tanulmányok - Almási Tibor: Évről–évre. Fejezetek Győr képzőművészeti életéből, I. 1896–1900

ÂRRABONA 2005. 43/1. TANULMÁNYOK a mit képben megörökíteni lehet. Ezen anyagot többé-kevésbé stilizálva feldolgozták, teljes új formákat kreálva, melyek után művész és iparművész szabadon dolgozhatik."

27 A századfordulóhoz közeledve nem csupán az egymást gyors ütemben követő művészeti irányzatok újabb és újabb előremutató vívmányai foglalkoztatták a képzőművészet kérdései iránt érzékenységet, affinitást tanúsító kortársakat, hanem a magyarországi szellemi életet alapjaiban érintő gondok is, amelyek közül a legtöbb vitát kiváltó kérdés a művészet túlontúli főváros-központúsága, centralizáltsága, és ennek következtében a vidék e tekintetben való viszszamaradottsága volt. A probléma súlyosságát jól jelezte az a tény, hogy a fennálló helyzet szükségszerű megváltoztatásáért szinte egy időben indult mozgalom Kassától, Pozsonytól kezdve Győrön át, egészen Kolozsvárig. Városunkban az országossá terebélyesedett szenvedélyes, heves vitába a Győri Hírlap szerkesztősége kapcsolódott be elsőként azzal, hogy 1898. november 17-iki és 18-iki számaiban többkolumnás vezércikket közölt „Magyar művészet a vidéken" címmel. A jól dokumentált írás első részében az ismeretlen győri szerző objektív, a valóságnak megfelelő képet festett a vidéki városok elmaradott művészeti állapotáról, a műízlés nevelésében, kimunkálásában tapasztalható hiányosságokról, és arról, hogy miként tükröződött mindez a hétköznapi lét apró, de a fonák, a tarthatatlan helyzetet kiválóan jellemző megnyilvánulásaiban, jelenségeiben. „Sokszor hallottam a törvényhozásban, sajtóban és főleg a vidéken panaszként fölhasználni, hogy a nagyobb vidéki központokat elhanyagolják és mindent a fővárosba czentralizálnak. Most nem kutatom, hogy mennyiben jogosult más téren ez a vád, de annyi kétségtelen, hogy vidéki városokban - a színházat kivéve - semmiféle művészeti mozgalommal nem találkozunk. Tárlatokat csak akkor láthatnak, ha esetleg a vernissage idejében a fővárosba fölrándulnak. Műízlés fejlesztéséről szó sincs, sőt a legritkább magyar városban találhatunk csak egy kis múzeumra vagy egy kisebb igényű galériára... Vidéken a közönség még most is a régi osztályrendszer hagyományaiba sánczolja el magát s a művészetet fényűzésnek, vagy legföljebb a nemzeti élet ornamentiájának tekinti. Nem érdeklődik iránta... Ez a tájékozatlanság a művészetben meg is látszik a magyar vidékek közszellemén, a melyben a becsületességet, a vendégszeretetet, az őszinteséget, szóval a magyar faj nemesebb kvalitását mind föltalálhatjuk; de kifejlett műízlésnek nyomára nem akadunk... Nézzük csak meg egy vidéki jobb módú családnak úgynevezett szalonját. Egyik olyan mint a másik... A szögletekben úgynevezett színes Makart-csarnok és kínai nádból font fényképtartók vannak fölpántlikázva. A függő lámpákat czifra papírosból kivágott rózsák vagy színes selyempapiros testű ballerinak díszítik. Viaszból csinált virágok vannak üveg alatt bekeretezve s alatta tánczrendek vannak fölaggatva. A kályhákon silány gipsz figurák hintik kosaraikból a rózsákat és bronzírozott faunok tánczolnak és furulyáznak..."

28 Míg az említett és az érzékletesség kedvéért, szándékával hosszabban idézett cikk első része a ténymegállapításra és a fennálló helyzet kritikájára szorítkozott, a második rész már konkrét javaslatokkal rukkolt elő a gondok orvoslására. „A magyar művészet - olvasható az írásban - mindaddig nem fog erőre kapni, míg csupán államilag kitartott luxus intézmény marad és nem sikerül iránta az általános érdeklődést a mi lelkes vidékeink mélyebb rétegeiben is fölkeltenünk."

29 A felelősségteljes kulturmissziós munka elvégzésére - a szerző szerint - az 1894-ben alapított, budapesti székhelyű Nemzeti Szalon lenne hivatott, amely a vidéki városokban szervezett kiállításokkal „pezsgést és artisztikus közszellemet" vihetne „a jóra és szépre fogékony magyar talajba." A Nemzeti Szalon „téli estélyeket" 292