Arrabona - Múzeumi közlemények 43/1. (Győr, 2005)

Tanulmányok - Tóth Henriett: Salvius Aebutius sírkövének újabb értelmezése

ARRABONA 2005. 43/1. TANULMÁNYOK mert különben a gondozók életükkel fizettek a hanyagságukért. Perun Zeuszhoz és Jupiterhez hasonlóan a nép főistene volt, Novgorodban álló szobra egy a kezében mennykövet tartó férfialakot mintáz. Perkunasz vagy Perkunsz, a litvánok főistene megint csak villámlás és mennydörgés ura. Tiszteletére is örökké égették a tölgyfából rakott tüzet, s ha az ilyen tűz kialudt, a szent fa dörzsölésével gyújtották meg újra. Míg a férfiak a tölgyfáknak mutattak be áldozatot a jó termésért, addig a nők a hársaknak áldoztak. Aszály idején az erdők mélyén fekete bakkecskét, fekete üszőt, fekete kakast áldoztak, esőért könyörögve. A szertartás alkalmával az összegyűltek evés-ivás közepette sörrel teli ivóedénnyel háromszor megkerülték a tüzet, ezután a folyadékot a lángok közé öntve könyörögtek az istenhez. Mindez feltűnő hasonlatosságot mutat Zeusz, illetve Jupiter kultuszával. Összegzésként megállapíthatjuk tehát, hogy a tölgyfa, azaz a mennydörgés és az eső istenét minden nagyobb indogermán nép tiszteletben részesítette, sőt panteonjuk fő istenségének számított.

5 Az ókori néphit drüaszok, azaz fában lakó nimfák által lakott eleven lényeknek képzelte a tölgyeket, s maga az elnevezés is a drüsz=tölgy szóból származik.

6 Véleményünk szerint Salvius Aebutius sírkövének ábrázolása kapcsolatba hozható egyfajta világfa/világtengely-elképzeléssel is,vizsgáljuk meg tehát eme szimbólum értelmezési lehetőségeit is! Az ókori kultúrák a világot kozmikus építményként értelmező felfogásának részét alkotja a világfa vagy világtengely motívuma. Az ókor embere saját életterét úgy értelmezte, mint a „közép birodalmá"-t, mint a föld középpontját, melynek zenitpontja, a sarkcsillag körül forog látszatra a többi csillag. Az égi kupola tartópillérét „kristályos anyagból álló orsószerű képződménynek, vagy statikus világhegynek, kozmikus fának tekintik."

7 A világfa/világtengely ábrázolásai a teremtés rendjét valamint azt a gondolatot szimbolizálják, hogy az emberiség egy szilárd alapokra épülő világegyetemre épül. Maga a fa általában - mivel a földben gyökerezik, ágai azonban az ég felé törnek - a két világhoz tartozás azaz a „fent és a lent" közötti közvetítés, kapcsolat szimbóluma. Mint már utaltunk rá, sok régi kultúrában természetfölötti lények vagyis szellemek, istenek lakhelyének tartották a fákat, sőt egész ligeteket. Egyfajta világtengelynek tartották őket, mely köré a világmindenség elrendeződik. (Ilyen tiszteletben tartották többek között az északi-germánok Yggdrasil nevű fájukat, az egyiptomiak a szikomorfát, a buddhisták a fügefát, az ősi kínaiak az őszibarack- illetve szederfát, a kelták, germánok, görögök a fentebb tárgyalt tölgyfát, de szintén ezen gondolatkörbe tartoznak a bibliai Paradicsom tabuvá minősített fái.) A fa-szimbolika és -tisztelet elemei nyilván az egykori természetvallásban gyökereznek, amelyben a fákat nem pusztán nyersanyagnak tekintették, hanem eleven, tündérekhez hasonlatos nimfáknak otthont adó lényeknek, „akikhez" érzelmek fűzték az embereket. Összegezve az eddig elmondottakat, Salvius Aebutius síremlékének ikonográfiája meglátásunk szerint a puszta ábrázoláson túl mélyebb tartalmat hordoz. Az esőt és a villámlást, vagyis a termékenységet és a pusztítást, az élet és halál körforgását megtestesítő istenek szent fája, a tölgy nem véletlenül központi eleme a 28