Arrabona - Múzeumi közlemények 43/1. (Győr, 2005)
Tanulmányok - Tóth Henriett: Salvius Aebutius sírkövének újabb értelmezése
TÓTH HENRIETT SALVTUS AEBUTIUS SÍRKÖVÉNEK ÚJABB ÉRTEL MEZÉSE kompozíciónak. Nem véletlenszerű a körülötte vagy épp rajta ábrázolt állatalakok kiválasztása sem. S ha mindezek mellett figyelembe vesszük a kőemlék keletkezésének időpontját, ami nem más, mint a Kr. u. I. század közepe - nos, talán nem túlzás azt állítanunk, hogy e sírkő az augustusi aranykor nosztalgiájának a képi megfogalmazása. Az aranykor, e sokszor emlegetett szellemtörténeti fogalom a történelem előtti idők egy olyan korszakát jelöli, melyet a „tudás és az istenközelség egy igen magas foka jellemez." 8 Alapjául az a meggyőződés szolgálhat, hogy az ember korábban közvetlenebbül hozzájuthatott a magasabb rendű tudás forrásaihoz. Ehhez társul még a történelem fejlődését ciklikus folyamatként értelmező felfogás, mely szerint az újabb korszakok mindig kevésbé istenközeliek, mint a korábbiak, az egyes szakaszokat pedig özönvízhez hasonló katasztrófák zárják le. Lényegében az aranykort egy a hanyatló világról alkotott pesszimista felfogás „kívánja vissza" újra és újra, az egyes ember ősi istenközelség utáni vágyakozása fogalmazódik meg benne állandóan megújuló formában. Szebben énekelték meg eme sóvárgást az ókor neves énekmondói, költői. Hésziódosz, ki tehetségét a múzsák adományának tartja, így mesél: „Mert gond nélkül élt mindaddig az ember a földön, távol a fáradság, távol minden nyomorúság, és távol volt még, mi halált hoz ránk, a betegség. (90-92) (...) Emberi nemzetséget először fényes aranyból készítettek az istenek, ők, az Olümposzon élők. Akkor még mindenki fölött Kronosz égi király volt, s könnyű szívvel, akárcsak az istenek, élt a halandó, távol a bajtól, távol a jajtól, még az öregség sem járt köztük, mindvégig duzzadt az erőtől karjuk s lábuk, a kórság még nem törte meg őket, mint lágy álom jött a halál rájuk, s amig éltek, csak jóban volt részük, a föld meghozta magától bő termését és dolgozni merő gyönyörűség volt, sok jó közepette, a dús legelőn legelészett nyájuk, s kedvelték az Olümposzi boldogok őket." (109-120) (Hésziódosz: Munkák és napok Fordította: Trencsényi-Walapfel Imre) Ovidius, az augustusi aranykor meghatározó költője hasonlóan idilli képet fest: „S lett legelőbb az aranykorszak, mely nem fenyítéstől s törvénytől, hanem önként folyt becsületben, erényben. Félelem és megtorlás nem volt, felszegezett érc bősz szót nem mutatott, a tömeg nem nézte riadtan esdve a bíráját, bírálatlan volt kiki biztos. (89-93) (...) 29
