Arrabona - Múzeumi közlemények 43/1. (Győr, 2005)
Tanulmányok - Tóth Henriett: Salvius Aebutius sírkövének újabb értelmezése
JÓ™ HENRIETT __ _ _____ SA LVIUS AEBUT IUS SÍRKÖVÉNEK ÚJABB ÉRTEL MEZÉSE számára. Az ókori Egyiptomban azonban az ureuszkígyó más aspektusban jelenik meg, ott ugyanis harcos kobraként a fáraó koronáját testesítette meg, mérget lövellt az uralkodó ellenségeire és ő vette körül a bolygóistenek napkorongját. Közép-Amerika ősi kultúráiban is meghatározó szerepet játszik a kígyó. Quetzalcoatl isten a madár és a kígyó szimbolikus feladatkörét egyesíti magában, mint duális rendszerben, így összekapcsolja az eget és a földet. E párosítás mindenütt az ellentéteket és azok összekapcsolását jeleníti meg. Az ázsiai ezoterikus eszmevilág szerint a gerincoszlop alsó részén húzódik meg összegömbölyödve a „kundalinikígyó", az életerő szimbóluma, amelyet meditációval lehet felébreszteni és felszínre hozni. Fontos szerepet játszanak a kígyók az óind szimbolikában is, mint a föld kincseinek őrzői. A szerencsét hozó jó démonokat gyakran jelenítik meg templomok őrzőiként. Az indiai mitológia szerint a mérges kígyót a griffre emlékeztető, aranytollú Garuda madár ragadja meg és pusztítja el a csőrével. A kígyó mégis a legtiszteltebb állat a tehén és a majom mellett. Részben, mert levedli bőrét, ami által a megújuló életet jelképezi, részben, pedig mert közel áll a víz eleméhez, mely a termékenységet szimbolizálja. Visnu isten maga is a világkígyón trónol, s míg ő aludt, Manasza, a kobraistennő uralkodott a világ felett. Az indiai mitológiában a kígyók váltak az istenek, illetve tulajdonságaik megtestesítőivé. A Délkelet-afrikai kultúrák népei ősi sziklafestmények tanúsága szerint az óriáskígyókat az eső és a víz jelképeként különösen tisztelték.Végül a japán sintó vallásban ugyancsak felbukkan egy kígyófej mítosz, amely nagyon emlékeztet a kilencfejű hüdrával harcoló Héraklész görög mítoszára. Jelentős szimbólumerővel rendelkező fa a tölgy. Anyagának keménysége miatt a halhatatlanság és a kitartás jelképe, szent fája Zeusz-Jupiternek, az ég és a villámlás istenének. Dódonában Zeuszt a jövendőmondó tölgyfa alakjában tisztelték, Boiótiában nagy fénnyel ünnepelte meg az államok vallási szövetsége a tölgyisten-Zeusz és a tölgyistennő-Héra házasságát. Az árkádiai Lükaionban elterjedt szertartás volt az esővarázslás, amit Zeusz papja végzett el úgy, hogy egy szent forrásba tölgyfaágat tartott. Zeusz e minőségében az az isten volt tehát, akihez rendszeresen esőért imádkoztak a görögök. A régi Rómában minden tölgy Jupiter szent fájának számított, Jupiter szent ligete volt a Nemi-tó partján álló és egy erdőkirály által felügyelt tölgyes, s Róma királyai a tölgykoszorút tekintették hatalmi jelvénynek. Az istenek királyát a Capitoliumon nem csupán a tölgy, hanem az eső és a mennydörgés isteneként is imádták. A galliai kelták semmit sem tartottak szentebbnek, mint a fagyöngyöt és a tölgyfát, amelyen ez nőtt. Tölgyfaligeteket választottak ünnepélyes szertartásaik színhelyéül és nem volt olyan rítusuk, amelyben ne jutott volna szerephez a tölgyfa levele. Maga a druida szó jelentése is „tölgyember". A germánok vallásában ugyancsak a szent ligetek tisztelete állt a legkiemelkedőbb helyen és szent fáik közül szintén a tölgyet tekintették a legfontosabbnak. Ez elsősorban a mennydörgés istenének Donamak vagy Thunamak, a norvég Thomak volt a szent fája. A görögöknél, a rómaiaknál és a germánoknál tehát a tölgyfa istene a mennydörgés istene is egyúttal, ám Zeusz, Jupiter és Thor alakjában azt a nagy megtermékenyítő erőt is tisztelték, amely az esőt küldi s így kisarjasztja a földből a növényeket. A szlávoknál is a tölgy volt a mennydörgés istenének, Perunnak a szent fája, tiszteletére tölgyfából rakott tűz égett éjjel-nappal, aminek nem volt szabad kialudnia, 27
