Arrabona - Múzeumi közlemények 43/1. (Győr, 2005)

Tanulmányok - Tóth Henriett: Salvius Aebutius sírkövének újabb értelmezése

ARRABONA 2005. 43 / 1. TANULMÁNYOK A germán mitológiában az Yggdrasil nevű világfa koronájában négy szarvas legel és felfalja a bimbókat (órák), a virágokat (napok) és az ágakat (évszakok). A szarvasok agancsát a napsugarak jelképeként értelmezték. Az ókorban azt tartották, hogy a szarvasok a mérgeskígyó

k ellenségei, irhájuk kígyómarás ellen védő amulett, az agancsukból őrölt por pedig megóvja a gabonavetést az ártó varázslattól. A kelta mítoszok világában a szarvasok közvetítők az isteni és az emberi világ között. Az egyik kelta isten, Cernunnos szarvasagancsot visel a fején a fennmaradt ábrázolásokon, akárcsak egyes ősi törzsek sámánjai. Említést érdemel, hogy Gorsiumból - másodlagos beépítésből - Cernunnos ábrázolásaként értelmezett F. Petres Éva egy szarvakat viselő emberalakot. (Alba Regia 14 (1975) 225 ssk.) A sor folytatásaként dr. Tóth István professzor úr a 2005. június 28-án a Magyar Tudományos Akadémián tartott, még kiadás alatt álló akadémiai doktori értekezésében megemlít egy ajkai sírkövet „sok fejtörést okozó ábrázolásával: az egyik kezében viharlámpást, másikban fejszét vivő tunicás férfialak, aki egy oltár és három cista mystica mellett a kivágandó fa felé lép (a fa mellett egy szarvas áll), a párisi és Tréves-i fát vágó Esus ábrázolásokat idézi föl."

4 A szarvasünő több mítoszban az állati anyatermészet szimbóluma, amely lehet démoni jellegű is - jóllehet a szarvastehén általában szelíd lény. Héraklész közismert 12 munkája közül a harmadik a kerüneiai szarvas elfogása volt. Ugyancsak szarvastehenek húzták Artemisz kocsiját. Jelentős szerephez jut az ázsiai népek mítoszaiban is, hisz az Ural - Altaj térségében a szarvastehenet számos törzs természetfölötti ősanyaként, azaz totemként tisztelte. (Nem hagyható ki ezen felsorolásból a magyar őstörténet Hunorról és Magorról/ Magyarról szóló mítosza sem.) A kecske hím- és nőstény alakjának megítélése is eltérő. A bak a köztudatban negatív képzettársítást sugall, az életerő, ám egyúttal a kéjsóvárság megtestesítője. Nősténye nagy tiszteletnek örvendett a görög vallásban, hisz Zeuszt egy kecske szoptatta, melynek elpusztulta után szarva a termékenység jelképévé emelkedett (bőségszaru). A legellentmondásosabb motívumok egyike minden mitológiában a kígyó, amely élet és halál szimbólumaként szinte minden kultúrában szerepel, s számos ősi civilizációban az alvilág és a halottak birodalmának jelképe. Különösen fontos a saját farkába harapó uroborosz, a ciklikus visszatérés illetve az örökkévalóság megtestesítője. Az alkímia képi világában a ciklikus folyamatokat jeleníti meg, amelyeknek során a „szublimációt" azaz a „megtisztulást", a magasabb rendű szellemi tevékenységre való átváltást gyakran szárnyakkal jelzik. Jelképes értelemben a kígyó negatív szerepe kerül előtérbe, valószínűleg mérges marása miatt, ezért a kígyót ölő állatok (sas, gólya, sólyom) pozitív jelképek. Régebbi mitológiák azonban megőrizték titokzatos-pozitív szerepét is, mely alapján a földdel és az alvilággal áll kapcsolatban, s házi kígyóként közvetítheti az ősök áldását. Elegendő utalnunk olyan közismert monda-mese motívumokra, mint a koronás kígyó, amit tejjel táplálnak. (A tej ugyanakkor a halottaknak bemutatott áldozat egyik legfőbb eleme.) Emellett gyógyításhoz és újjászületéshez kapcsolódó hiedelmekben is felbukkan - magának Aszklepiosznak, a gyógyítás istenének szent állata. Közismert képessége, hogy dermedt állapotából életre tud kelni, ami megint csak a halálból az új létre éledés lehetőségét szimbolizálja az egyes ember 26