Arrabona - Múzeumi közlemények 43/1. (Győr, 2005)

Tanulmányok - Tóth László: Gróf Viczay Hédervári Héder portréja a Xántus János Múzeum gyűjteményében

ARRABONA 2005.43/ 1. TANULMÁNYOK A korabeli muzeológusok

3 ezen a folyosón és az udvar nyugati felén képzelték el a Győrött és a környékén előkerült római kori sírkőgyűjtemény állandó bemutatását. Ezt az értékes archeológiai emlékanyagot még Czech János polgármester (a későbbi neves akadémikus levéltáros) az 1830-as évek elején, történelmi értékű városrendezése során, a Fácános kertben

4 helyezte el szabadtéri régészeti kiállításként. (Uzsoki 1965. 73.) A Czech-féle „régészeti park" négy évtized során folyamatosan, de főképpen fél évszázaddal később, a dualizmus kori nagy házépítések idején, mint régészeti tárgyegyüttes és kulturális értékű emlék a megsemmisülés veszélyéneknek volt kitéve, mivel egyes darabjait az építkezéseknél „hasznosították".

5 A sajnálatos helyzetet a város és a megye vezetésének meg kellett oldani: 1872-ben a műgyűjtő főispán, gr. Viczay Hédervári Héder védő-óvó szándékkal kivitetett több római sírkövet hédervári kastélyának parkjába.

6 Ezzel a Hédervárra történő kiszállítással menekült meg több nagy értékű római sírkő a kulturális megsemmisüléstől (Lovas Elemér listáján nyolc darab kőemlék szerepel). Viczay Héder műgyűjtői szemlélete nem tudta tolerálni azt a káros, romboló gyakorlatot, hogy a római sírköveket építőanyagként használják fel. Végül több mint nyolcvan évi „száműzetés" után a sírkövek hiánytalanul visszakerültek Hédervárról, mivel 1958 márciusában a győri vár Sforza-bástya kazamatájában kialakított lapidáriumban helyezték el az elkallódástól megmenekült római kori sírkőgyűjteményt. (Uzsoki 1965. 73.) Még egy belső körülmény is ösztönözte a folyosói portrékiállítás létrejöttét: a Napóleon-házban (Bezerédy-palota) lévő képző- és iparművészeti raktár korszerűtlen és szűkös volt. Az arcképcsarnok létrehozásával megteremtődött annak a lehetősége, hogy bizonyos mennyiségű nagyméretű képanyag falon(!) történő elhelyezésével, egyben nyilvános, múzeumi kiállításával csökkenthető az elhelyezendő raktári képállomány. Ráadásul ezek a legtöbb gondot okozó nagyméretű képek voltak, így szakmailag áttekinthetőbb és korszerűbb raktári rend volt kialakítható. A több mint száz portré közül mintegy harminc alkotásból álló kollekció került a folyosói térbe, a lépcsőfeljáró falára és az állandó kiállításba. Ezeknek az arcképeknek, egész, fél- és háromnegyed alakos portréknak a többsége a megyeháza és a városháza nagytermét díszítette korábban (kivéve a Cziráky-ősgaléria anyagát). Valamennyi kiállított alkotás eredetileg reprezentációs célokat szolgált, megalkotásukat és kiválogatásukat - a nemzeti és a lokális tiszteleten túl - dekorációs szempontok is motiválták. A XVII. században megszülető nemesi portréművészet a XIX. században az induló polgárosodással egy időben mind szélesebb társadalmi rétegeket hódított meg. A század első felében az emberi arc megörökítése olyan gyakorivá vált, hogy minden jelentősebb magyarországi és erdélyi városban működött legalább egy arcképfestő (Szabó 1985. 9.). Genthon István írta ennek a kornak a portréfestészetéről: „Az ősök galériája mellett nemzeti érzelmű portrékkal díszítette a polgár otthonát, majd a közhivatalok helyiségeit." (Szvodoba 1981. 119.) A mi esetünkben a portrék megrendelői állami hivatalok voltak, melyeket a művészi szándékokon túl elsősorban megörökítő, dokumentációs célok vezették. Az országos és helyi történelmi személyiségek (elsősorban megyei és városi közigazgatási vezetők) iránti tisztelet attitűdje dominált, ilyetén egy árnyalattal nagyobb szerepet kapott a szóban forgó személyiség emberi jelleme, történelmi aurája és telteinek kultusza, mint művészi megformálásának minősége. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kiállított arcképeken az esztétikai igényesség nem érvényesült kellően; háttérbe szorult volna a kvalitást mutató, rangosabb művészi alkotói követelmény. Az sem valószínű, 258