Arrabona - Múzeumi közlemények 42/2. (Győr, 2004)
Tanulmányok - Balázs Tibor: Rábaközi móringlevelek a Csornai Múzeum gyűjteményéből (1772–1900)
BALÁZS TIBO R __ Ri > K A CSORNAI M ÚZEUM GYŰ J TEMÉ NYÉBŐL Balázs Tibor RÁBAKÖZI MÓRINGLEVELEK A CSORNAI MÚZEUM GYŰJTEMÉNYÉBŐL (1772-1900.) Jelen forrásközlésben 15 db olyan móringlevél kerül közlésre, melyeket a Csornai Múzeum Helytörténeti Dokumentációs gyűjteménye őriz. A szerződések túlnyomó többsége (14 db) valamely rábaközi településen íródott. Az egyetlen kivétel az 1. sorszámon közölt 1772-es lébényi móringlevél („obligator levél"), mely ugyan Mosón vármegyei, itt azonban a menyasszony származik a rábaközi Acsalagról. Amíg ez a móringlevél a XVIII. századi szerződésekre jelent példát, addig a többi a XIX. századból való, 1845-1900 között íródtak. A móringlevelek kérdéskörével már hosszabb ideje foglalkozik a néprajztudomány, a történettudomány, sőt a jogtörténetírás is. Komplex feltárását adta a magyar jogi népszokásokon belül a kézfogóval összefüggő népszokások keretében Tárkány Szűcs Ernő, aki kitért eredetére és összefüggéseire is (Tárkány Szűcs 1980. 125-150. különösen 139-150.). Mándoki László Baranya megyéből közölt számos móringlevelet és elemezte keletkezésük körülményeit. 1 Megyénkből is több móringlevél került már közlésre és bemutatásra. Kiemelkedik ezek közül Dominkovits Péter „Móringlevelek Győr megyéből" címet viselő forráskiadványa (Dominkovits 1992.), valamint Timaffy László ez irányú munkássága. 2 A móringolásnak a következőkben összefoglalt fejlődését főként a fent említett kutatók tisztázták. A móringolás olyan jogi népszokás mely az eddigi kutatások szerint feltehetően a középkori házassági vagyonjoghoz tartozó hitbérből (dos) fejlődött ki fokozatosan, és a XVIII. századra országosan elterjedt (Tárkány Szűcs 1980, 144.). A legtöbb mólinglevél a XLX. századból maradt fenn, a század végével viszont erősen megritkulnak a móringolásra utaló adatok. 3 Eleinte még csak a nemesek és a városi polgárok törvényes hitbérének mértékét rögzítették jogforrásokban. A középkor végi szokásjogot öszszefoglaló Werbőczy-féle Hármaskönyv szerint a törvényes hitbér (dos legális) az a díj, amit a házasságot kötött nő szüzessége elvesztése és házassági kötelessége fejében a férje halála után, vagy a házasságnak neki fel nem róható módon való megszűnése esetén kapott. A hitbér elvben a feleségnek a házassági hűségéit az elhunyt férje tulajdonából kiadott jutalom volt. Mértékét a férj rendi helyzete határozta meg. 4 Ha a férj szerződésben kötelezett le bizonyos összeget, illetve javakat hitbérképpen a feleségének, akkor beszélhetünk írott hitbérről (dos contractualis). Az ilyen írott hitbér a férj vagyonát zálogjog erejével terhelte meg. A már országosan, a parasztság körében is elterjedt móring leginkább az írott hitbérnek felel meg (Dominkovits 1992. 6-8., Tárkány Szűcs 1979. 553.). Maga a móring kifejezés a német Morgengabe szóból ered, melyet pl. a szepesi szászok már hitbér értelemben használtak. A feudális jogszokást az évszázadok során egyelőre még kevéssé tisztázott módon a nép saját szükségleteihez alakította, adaptálta (Tárkány Szűcs 1980.145.). A jobbágyoknak azért is különösen szükséges volt móringszerződést kötni, hogy ezzel kiküszöbölhessék földesuruk azon előjogát, hogy a jobbágy utód nélküli halála esetén annak vagyonát örökölje. A móring biztosítékot nyújtott arra az esetre, ha az özvegynek saját háztartást kellett fenntartania, ha pedig újból férjhez akart menni, akkor ezeket a javakat vihette az új házasságába (Tárkány Szűcs 1980. 149.). 81
