Arrabona - Múzeumi közlemények 42/2. (Győr, 2004)
Tanulmányok - Dr. Bánhegyi Jób: egy elfelejtett dunántúli festő (Szapudi-Laendler István élete és munkássága)
ARRABONA 2004. 42 / 2. TANULMÁNYOK gük megóvásán túl sajátos hangulatiságuk titkát ragadja meg, és a maga érzésvilágán átszűrve varázsolja emberi közelségünkbe. Hogy ezt milyen sugalmazó erővel cselekszi, arról talán csendéletei tanúskodnak legfényesebben, ritkán fordul ehhez a műkedvelőktől legkönnyebbnek vélt, gyakran űzött és lejáratott műfajhoz. De amikor megteszi (Csendélet fácánnal, Magyar virágok, Almás csendélet), az anyagszerűség virtuóz érzékeltetése ellenére valósággal átlelkesíti tárgyait, ezek a képei még az élettelen tárgyakon keresztül is életet revelálnak. Művészi realizmus A realizmus tehát Szapudi-Laendler művészetében a látható valóság, az élet és természet jelenségeinek áhítatos tiszteletét jelenti, természethűséget, életszerűséget, valóságérzéket, amely azonban nála egyúttal fejlett esztétikai kulturáltsággal párosul, visszariad az élet erkölcsileg rút és visszataszító mozzanatainak öncélú kiemelésétől, és szívesebben láttatja meg azt, ami már természeténél fogva is esztétikai jellegű, akár formai, akár lélektani vagy etikai értelmében. Ilyen, természete szerint önmagában szép jelenség az arányosan fejlett, ép és fiatal emberi test. Szapudi-Laendler nagyszámú akt-képei kivétel nélkül a fiatal női test szépségét ünneplik, ilyen alakjai néha a klasszikus görög szobrászat szépségeszményére emlékeztetnek, és bár a színek érzéki ereje könnyen idézhetne fel erotikus hatást, a festő szándékától ugyancsak távol áll az érzékiség kiszolgálása. Legszebb ilyen műve, a Fennsíkon című kettős női aktja a gyönyörű táj keretében öntudatlan szépséggel beleilleszkedő fiatal lányokkal valóságos olimpuszi derűt és zenei hangulatú harmóniát sugároz, és klasszikus példája az erkölcsileg kényessé válható akttéma ízléses és feltétlenül művészi megoldásának. Kiváló rajzkészsége, alapos anatómiai tudása is hatásosan érvényesül ezeken a képein. A hanyatló életerőket hordozó, elöregedett emberi test mint természeti jelenség önmagában éppen nem mondható szépnek. De a művész az esztétikum világába emelheti fel, ha van ereje ahhoz, hogy az arcon és magatartáson keresztül feltárja a lelket és a sorsot, egy küzdelmes, megpróbált emberi élet történetét az arc és homlok beszédes ráncain, a fáradt, de mély távlatokat idéző tekinteten, az eres, görcsös, kérges kezeken, magába roskadt testtartáson keresztül. Szapudi-Laendler realizmusának művészi hitelességét fentebb is méltatott, öreg férfiakat, nénikéket ábrázoló tanulmányai talán még meggyőzőbben igazolják, mint aktjai: lélektani mélységekbe világítanak bele ezek a képek, mint például a technikailag is ragyogó Kertész bácsi, Öreg csavargó, Terka néni, Médi néni, és egyik utolsó alkotása, a Rozi néni, amelynek modellje az életben talán elriaszt arcának esztétikai fogyatkozásaival, de gyermeki tisztaságú kék szemének ragyogásában szinte mennyei átszellemültség figyelmeztet arra, hogy a lélek több, mint az ember porhüvelye, a lélek és a lelki szépség halhatatlan. Ez a realizmus tehát lényegében igazi humanista világfelfogásban gyökerezik, ez adja meg mélyebb jelentését, az érzékelhető világon túlra utal, immanens zártságán átragyog az időtlen lényeg viaszfénye, a mulandóságban is az örökkévalót idézi. Művészet és világnézet, sorsérzés, élethangulat a legbensőbben összefügg egymással. Ha tehát Laendler realizmusáról azt jegyeztük fel, hogy lényegében időtlen értékeket szimbolizál, akkor nyilvánvaló, hogy ez a művész életigenlő ember, aki örül a létnek, megbecsüli az életjavakat, idegenkedik a fanyar szkepszistől és az ér194