Arrabona - Múzeumi közlemények 42/2. (Győr, 2004)

Tanulmányok - Dr. Bánhegyi Jób: egy elfelejtett dunántúli festő (Szapudi-Laendler István élete és munkássága)

/Ob FGYl-H / I SR) téktagadó pesszimizmustól. Majdnem gyerekfejjel, az iskola padjából sodródott ki az első világháború viharába a harctérre, de a rombolás és pusztulás látványa nem törte meg derűs kedélyét. Amikor aztán szabadon élhetett művészi hivatásának, és gondtalanul élvezhette a nyugati országokban végzett tanulmányútjain a kultúra és termeszét nyújtotta életjavakat, lelki egyensúlyát hosszú időn keresztül nem érte megrázkódtatás, hiszen a sors egyelőre az élet napos oldalára állította. Képein a világos és derűs színek és tónusok hirdetik a korszakának szinte önfeledt optimizmusát. A szülői otthon harmonikus légkörében sokáig megfeledkezett az önálló sorsalakításról, nem gondolt családalapításra, a jelennek és művészi terveinek élt. Akik ismerték, a kellemes modorú, elegáns fiatalembert és tehetséges festőt látták és szerették benne, gazdag szülők, elkényeztetett leányai szívesen fogadták udvarlását és próbálták a házasság rózsaláncával megkötözni, de sikertelenül. Látszólagos művészi bohémsága az élet sorsdöntő kérdéseiben, nagyon is igényes emberi követeléseket palástolt. Rendkívül fejlett esztétikai és etikai érzéke különben is hamar észrevette az alkati fogyatkozásokat, és kiábrándította a fellobbanni készülő szerelemből. Végül is a társaságbeliek általános meglepetésére nem az ő körükből választotta ki élete párját, hanem egészen szíve vonzalmát követve házasodott. Házassága Feleségét annak gyermekkora óta ismerte, a szeme előtt nőtt fel és fejlődött bájos nagylánnyá. Bánhegyi Ferenc győrsövényházi igazgató-tanítónak volt a leánya, a sokgyermekes szülők legfiatalabb sarja, nekem testvérhúgom. A két család szívélyes viszonyban volt egymással, engem megismerkedésünk óta egyre erősödő barátság kapcsolt a fiatal művészhez. Gyakran időztem a gyümölcsöskertben levő műtermében, megfigyeltem alkotó munkája közben, nem egyszer első élvezője és kritikusa voltam készülő vagy már befejezett művének, pihenés közben pedig meghitt eszmecserét, vagy vitát, folytattunk művészetelmélet és világnézeti kérdésekről. Szívesen vette a bírálatot, nem érzékenykedett, nem volt benne művészi hiúság vagy önteltség, önkritikája is egyre szigorúbb lett, megunt vagy túlhaladottnak érzett képeit nem egyszer megsemmisítette vagy átfestette, csak java termésével lépett a nyilvánosság elé. Édesanyámról, akit nagyon tisztelt és szeretett, egy súlyos betegségből való felépülése után bensőségesen átérzett arcképet festett számomra, anyámat pedig az én mellképemmel lepte meg. Ilona húgomról, későbbi feleségéről ugyanabban az időben készített egy joggal klasszikus tökéletességűnek nevezhető jellemképet. Akkor azonban még nem is sejtette, hogy jövendő élettársának lelki kultúrától áthatott vonásaiban a maga sorsának rejtélyét is kutatja. Tizenöt év korkülönbség volt közöttük, Ilona eleinte nem is nagyon rokonszenvezett a nagyvilági társaságban kényeztetett, fiatal leányokkal néha kissé fölényesen atyáskodó művésszel, aki még bókolás közben is szívesen ugratott és csipkelődött. Az érettségi és tanítónői oklevél megszerzése után, egy szerelmi csalódás válságos hangulata kellett ahhoz, hogy Ilona észrevegye és megbecsülje a művészben az igazi élettársát végre megtaláló férfinek tapintatos gyengédséggel éreztetett, de ellenállhatatlan erejű szerelmét, amely némi tusakodás után őszinte viszonzásra talált és sajnálatosan rövid tartamú, de mindvégig bensőséges és harmonikus életközösségben folytatódott. 1938. november 23-án 195