Arrabona - Múzeumi közlemények 42/1. - Szent-kép-kultusz. Tudományos konferencia Győr, 2001 (Győr, 2004)

Székely Zoltán: A barokk Győr mint szakrális táj

SZÉKELY ZOLTÁN A BAROKK GYŐR, MINT SZAKRÁLIS TÁJ Székely Zoltán A BAROKK GYŐR, MINT SZAKRÁLIS TÁJ A „szakrális táj" fogalmát elsősorban a népi vallásossággal foglalkozó kutatás használja, ami alatt egy kisebb-nagyobb területi egységnek - a településtől az egyházmegyén át az országig terjedő - a vallásos monumentumok és az ehhez kapcsolódó szertartások, szokások s hiedelmek általi megszentelését érti. Kialakulása komplex folyamat, amelyben egyaránt szerepet játszanak a különböző egyházi és az őket támogató világi hatalom intézményei, valamint a helyi társadalomnak a közösség egészét vagy csupán egy-egy szegmensét átfogó szervezetei illetve önálló tagjai. A tágan vett lakókörnyezet megszentelésére irányuló igyekezetet számos tényező befolyásolta: a vallásos élet már meglévő hagyományai, az új törekvések és igények valamint a természeti adottságok is. Vizsgálódásaink a mai Győr területére terjednek ki, amely azonban a XVTI-XVIII. században sokkal tagoltabb képet mutatott, mint manapság. S nem csupán földrajzi, hanem közigazgatási és egyházjogi értelemben is. A szorosan vett Győrt a falakkal övezett erődváros alkotta, amelyhez két előváros csatlakozott: nyugaton, a Rába túloldalán Újváros, míg délen a Fehérvári kaputól induló, Pápára vezető országút mentén a Majorok. E két városrész mind a világi, mind az egyházi igazgatás szempontjából Győrhöz tartozott. Nem úgy az Újvároshoz északról kapcsolódó Sziget, amely a győri püspök birtoka volt, miként a várostól északra, a Duna túlpartján elterülő falvak: Révfalu és Pataháza is. Ez utóbbi terület egyházi igazgatás szempontjából is elkülönült, mivel az esztergomi főegyházmegyéhez tartozott.

1 A szakrális táj elválaszthatatlan s szerves része volt a városnak, mint épített tájnak: létrejöttének s továbbalakulásának története egybefonódott Győr történetével. A város a XVI. században a török elleni küzdelem idején a végvárrendszer leghatalmasabb erősségévé épült ki, amelyben a katonai szempontok minden mással szemben elsőbbséget élveztek. A püspökök kénytelenek voltak elhagyni lakhelyüket, a Püspökvárat és székesegyházukból is katonai létesítményt alakítottak ki. Ezzel egyidőben a reformáció hatására átalakult a lakosság felekezeti öszszetétele: 1592-ben Győr majd minden lakója protestáns volt (Bedy 1934, 53). Mindeközben a város továbbra is püspöki székhely maradt és a mellérendelt káptalan is folytatta tevékenységét. Az 1594-1598 közötti török megszállás során a lakosság elmenekült és valószínűleg ekkor pusztult el - szinte nyomtalanul - a város középkorból való egyházművészeti hagyatéka is. A visszafoglalást követően a város gyorsan talpra állt és visszanyerte korábbi katonai, kulturális és gazdasági jelentőségét. A káptalan 1606-ban tért vissza s ekkor indult újra a katolikus plébánia működése is (Bedy 1939, 13). Az újból megtelepedő lakosság eleinte bizonyára szintén protestáns többségű volt, ám a XVII. század elején Győrt is elérték a Tridentinum nyomán kibontakozó katolikus megújhodás hullámai, amelyet kezdetben a püspökök illetve a központi kormányzatot megtestesítő várkapitányok képviseltek a leghatározottabban. Munkálkodásuk eredményeként átalakult a katolikus egyház intézményi struktúrája és újból megjelentek a városban a korábban kiszorult szerzetesrendek. Elsőként a ferencesek telepedtek meg (1617), majd a jezsuiták (1626), akiket némi szünet után újabb rendek követtek: a karmeliták (1697), az orsolyiták (1726) és végül a 63