Arrabona - Múzeumi közlemények 41/1-2. (Győr, 2003)

Tanulmányok: - Tóth Imre: A „szebb jövő szivárványhídján”. Széplelkek és realisták a nyugat-magyarországi kérdésről 1932–1936

ARRABONA41.2003. TANULMÁNYOK kezdeményezésére, melynek során 600 fős társaság érkezett Magyarországra, az itteni viszonyok jobb megismerése érdekében. A követ szerint a lap minden megnyilatkozásában tanúbizonyságot tesz a Budapesthez fűződő baráti viszony mellett. Kérte Kányát, hogy egy általa kivételesnek tartott eset alapján ne általánosítson. A kisebbségi kérdésre reagálva megjegyezte: a magyar kormány következetlenül jár el, amikor azt kívánja Berlintől, hogy a német kisebbség vezetését befolyásolja, hiszen eddig magyar oldalról minden ilyesfajta ráhatást jogosulatlan beavatkozásnak bélyegeztek. Schlimpert is megjegyezte, hogy "Kánya élénk panaszkodása a kérdéses Montag cikkel kapcsolatban részben arra vezethető vissza, hogy Kánya soproni születésű és a cikk személyesen sértette". Mivel úgy vélte, hogy a magyar külügyminiszter különösen érzékenyen reagál a hasonló jelenségekre, üdvözlendőnek tartotta volna, ha az olyan cikkek, mint a Hussong-féle írás nem jutnának el a megjelenésig, és a német sajtót alkalomadtán felvilágosítanák, milyen jelentőséggel bír a burgenlandi kérdés a német-magyar relációban. Kánya utasítására egyébiránt Masirevich Szilárd berlini magyar követ is felvetette a Sopronnal kapcsolatos disszonáns német megnyilvánulások problémáját állomáshelyén. Szeptember 9-én Bülow külügyi államtitkárnál tett látogatása alkalmával panaszkodott a német újságcikkekre, majd szeptember 20-án Hitlernek is beszélt a Montag cikkéről. A kancellár kijelentette, hogy ugyan vannak olyan rosszindulatú lapok, melyek a külfölddel fennálló német viszony megzavarására törekednek, de más újságokra - különösen saját pártjának lapjaira - ez egyáltalán nem mondható el. A felkínált labdát mindazonáltal úgy ütötte le, hogy neki nem jut eszébe a tisztességes Magyarországot felelőssé tenni a németbarátnak egyáltalán nem nevezhető magyar zsidó sajtó kijelentései miatt. Kánya és Gömbös személyében két olyan politikus határozta tehát meg a magyar külügyek menetét, akik személyükben kötődtek a nyugatmagyarországi ügyhöz. Mennyit ért vajon ez a gyakorlatban? Mennyire vált prioritássá a probléma a magyar diplomácia számára a harmincas évek közepén? A kérdést úgy is föltehetjük: volt-e más, fontosabb dolog, mely e személyes elkötelezettséget gyengíthette? Már az eddigiekből is arra következtethetünk, hogy igen. Az egyik ilyen mindenképpen az osztrák és a magyar kormányok közötti gondolati rokonság. Az 1932-ben hivatalba lépő kancellár, Engelbert Dolffuss és a mögötte álló keresztényszocialisták egyre nagyobb hajlandóságot mutattak az olasz minta alapján működő állam- és társadalomszervezési modell megvalósítására. A diktatúra felé elmozduló rendszer támaszául éppen a 253