Arrabona - Múzeumi közlemények 37/1-2. (Győr, 1999)

In memoriam - Dr. Jenei Ferenc (1905–1971)

IN MEMÓRIÁM ARRABONA 37.1999. utalni kell évtizedes közigazgatási gyakorlatára és egy nem mellékes mozzanatra: csípőficama katonai szolgálatra alkalmatlanná tette, viszont pontosan ezzel lett a közigazgatás, a közszolgálat számára nélkülözhetetlenné. Midőn 1945 elején a fél ország nyilasai itt kóvályogtak és randalíroztak a városban, a közalkalmazottaknak bajos volt a kitelepítési parancsnak ellenszegülni. 1946 februárjában jött haza, a kevesek egyikeként a városházi tisztviselők közül, így azután sok mindenért ő lett a felelős - utólag. Internálás következett, népbírósági eljárás - felmentéssel. 1953-ig a püspöki könyvtár állományrevízióját végezte. Nem kell részletezni a fűthetelen épületben milyen méltatlan körülmények között dolgozott. De nem erről beszélt, hanem azokról az ottani könyvtári és irodalmi szempontból kimagaslóan értékes könyvekről és nyomtatványokról, melyeket meglelt a püspöki könyvtárban. (Néha ezt a szót is használta, "szenzációs" felfedezésekről.) Talált ő már a harrnincas években is itt az irodalomtörténet számára becses könyvbejegyzéseket, adatokat, igazában azonban itt és ezekben az években lett a magyar irodalomtörténet sikeres és becsült kutatójává. Jenéi sorsa a "gályapadból laboratórium" helyi változata volt. Ismeretlen Heltai-szöveg megtalálása és azonosítása nyitány volt a 17. század eleji győri irodalmi értékek feltárásához. Kiderült, hogy az irodalmi barokk kezdete Nagyszombathoz és még inkább Győrhöz, Náprághi püspök utódaihoz és kanonokjaihoz kapcsolódik. Jenéi nevét azonban városában tilos volt még említeni is. Fontos tanulmányok szerzőjeként, szerkesztőként legfeljebb monogramja létezhetett. Aki tehetett volna sorsa jobbra fordításáért, még meg is rótta, amikor 1953 őszén elfogadta a tatai múzeum vezetését. Itt Győr után másodszor volt múzeumszervező, és kiállításrendező, csak csodálni lehet a serénységet, ahogy bedolgozta magát olyan feladatkörbe, amelynek helytörténeti alapjaiban maga is tanuló volt; erről máig érvényes cikkek, kiadványok tanúskodnak. Ugyanebből az évkorból van egy tanulmánya az országos szakmai lapban, a Múzeumi Híradóban: A helytörténész muzeológus munkájáról. Tétele: a múzeumi munkamegosztás ez új ágában (példák: céhemlékek, polgári őrsereg, műemlékek) különösen nagy szerepe van a levéltári kutatásnak és a bibliográfiának; muzeológus lelkiismerete szerint mindez szükséges a múzeumi tárgy értelmezéséhez. A győri és a tatai múzeumi éveknek ez egyfajta részösszefoglalása - még nem tudhatta -, némileg a jövő előlegezése is volt. 1956 elején megtisztelő meghívást kapott az MTA alakuló Irodalomtörténeti (később Irodalomtudományi) Intézetébe Klaniczay Tibor igazgatótól. Egy ideológiailag fontos tudományt kutató intézetnek a folytonosság okán szüksége volt az egyébként lebecsült kor, a barokk kutatójára. Jenéi Ferenc eddigre már tanulmányokban (Balassi, Zrínyi, Dávid Ferenc és antológia a 17. század költőiről) igazolta illetékességét. Az intézetnek meg kellett indítani a Régi magyar költők tára új, a 17. századi szerzőket közlő folyamát. Ebben a legfontosabbak egyikének, Nyéki Vörös Mátyásnak életműve itt bontakozott ki a tudomány számára - Jenéi jóvoltából. Nyéki Vörös Mátyás összes művei (Régi Magyar Költők Tára, 17. század 2. kötet Bp. 1962.) Ezután, 1963-ban került, megint csak szinte testre szabott feladatokra a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Nyilván a pesti meghívások javították győri megítélését is. Az Arrabonaszerkesztő Uzsoki András múzeumigazgató szívóssága elérte, hogy a múzeumi 485