Arrabona - Múzeumi közlemények 36/1-2. - Ajánlva a hetven éves Dr. Domonkos Ottónak (Győr, 1998)

Gömöri János (Sopron):XVIII. századi szappanfőző műhely a soproni Előkapu közelében

már állt a műhely, legkésőbb valamikor a szappanos céh székhelyének idehelyezése időszakában építették, de feltehetően még korábban, mert a céh központja az egyik befolyásos mester házában lehetett. A rétegtani és történeti adatok ebben a vonatkozásban egybehangzónak. A műhely fennállásának időtartamát vizsgálva, a feltöltésben talált kopott pénz 1807-es évszáma adhatna valami támpontot (8. kép). A szappanos céh központja még 1850-ben is a Várkerület 45. sz. házban volt. Valamikor ezidőtájt fejeződhetett be lelőhelyünkön a szappanfőzők tevékenysége. Erre enged következtetni a műhely fölötti réteget fedő, XIX. sz. végi téglapadló. Természetesen számos részletében pontosítható ez a kronológiai vázlat. Ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy műhelyünkben a XVIII. sz. utolsó évtizedeiben már főzték a szappant. Ha az alábbiakban rekonstruálni kívánjuk a feltárt (beépített) műhely-berendezések egykori rendeltetését, illetve az itt végzett munkát, akkor először a levéltári adatokat és a néprajzi feljegyzéseket kell tanulmányoznunk. A Vas megyei Levéltár őrzi Lülik István két nyelvű tankönyvét, amelyből a XIX. sz. első harmadából származó részletet idéz Nagy Zoltán: "A szappanyos sóból hamuból és mézből nagy rézfazokakban és kádakban ojjan lúgot tud csinálni, mellyel marhazsiradék és faggyú ősszekevertetik, és úgy az ősszevegyített tésztábul különféle szappanyt tud készíteni. Gyeríya-mártás és öntés is a szappanyosnak munkája..." Miután megvásárolták, házalással összegyűjtötték, vagy a kuncsaftoktól megkapták a fenti alapanyagokat, a szappanosok hozzáláthattak a fáradságos munkához. A munkamenet - amint azt Pál János debreceni szappanos műhelyében Módy György lejegyezte - öt nagyobb szakaszra tagolható. Joggal feltételezhetjük, hogy ezt a munkamenetet követték a soproni szappanosok is, a legényvándorlások során ugyanis távoli városokban szerzett tapasztalatok, mesterségbeli fogások, munkaszervezeti formák összegződtek és hagyományozódtak apáról fiúra, mesterről legényre és inasra, úgy mint ahogy öröklődtek maguk a szerszámok és a műhelyek. 1., Főzés és kisózás: Főzőüstben megolvasztották az összegyűjtött zsiradékot, majd erős lúgot öntöttek hozzá. Amikor a zsiradék elszappanosodott, a lúgot lemerték egy kádba, vagy hordóba. A lúgban való főzést háromszor ismételték, miközben a kétszer használt lúgot a csatornába öntötték, az egyszer használt lúgot pedig kádban tárolták a következő főzéshez. Ebből a lúgból rakódhatott a vastag szappanréteg a feltárt fakádak dongáira. A harmadik kifőzés után adták az anyaghoz a sót, ami után a lúg jobban elkülönült a szappantól. A főzés módjától függött, hogy "közönséges", vagy "finom" szappan került-e ki az üstből. 2., Öntés: A leülepedett szappant a főzőüstből öntőfazekakkal a fából kialakított szögletes öntővályúkba hordták, ahol egy napig állni hagyták, hogy megkeményedjék. A feltárt, szögletes tégla-medence esetleg egy deszkával bélelt öntővályú lehetett. 3., Darabolás: A második napon szabályos táblákra vágták az öntőkből kiemelt szappant, majd a darabokat kalickába rakták, hogy szellőzzön az anyag. 4. Feltakarítás: Ezután következett a megszilárdult darabok végleges táblákra nyesése, valamint a törmelékek összetakarítása. A lefaragott szappandarabkákat tárolhatták a kisebb kádban és innen használták fel a hulladékot a következő főzéshez. 5., Felaprózás: Az utolsó munkafázisban a szappantáblák felaprózása következett. A számadásokból ismertek a soproni piaci forgalomban alkalmazott méretek. ARRABONA liRC] 36/1-2.