Arrabona - Múzeumi közlemények 36/1-2. - Ajánlva a hetven éves Dr. Domonkos Ottónak (Győr, 1998)
Szende Katalin (Sopron): Adatok az Északnyugat-Dunántúl mézkereskedelemhez a késő-középkorban
Mindezek ellenére túlzás lenne azt feltételezni, hogy a méhészkedés elterjesztésében az egyház játszotta a döntő szerepet. Inkább azt bizonyítják az adatok, hogy saját birtokaikon felkarolták és a lehetőségekhez mérten kihasználták a már korábban is űzött ősi foglalkozást. Új elemként inkább a viaszkészítést, a szertartásokon használatos gyertyák nagyobb mértékű elterjesztését kapcsolhatjuk az egyházhoz. A méznyerés módjáról érdekes adalékot jelenthet az újkori mézkereskedésre vonatkozó megállapítások felhasználása. A néprajzi megfigyelések és a 18-19. századi méhészkönyvek szerint a vándor mézkereskedők megjelenése sajátos évi ritmust követett. Kora tavasszal a télen elpusztult családok sonkolyát gyűjtötték össze, és a tavaszi méhherélést (a méz részleges begyűjtését a lépek egy részének kivágásával) végezték el. Júniusban az ún. kidobolással, a méhcsaládnak a tele kasból egy üresbe történő átütögetésével tudtak szert tenni a méhek addig összegyűjtött tartalékaira. Végül ősszel, mézgyűjtési időszak befejeztével került sor a lefojtásra: a méhcsaládok leölésére és a sonkolyok kimetszésére. A három eljárást a kaptáros méhészet elterjedéséig egymással párhuzamosan gyakorolták. Az 1 483-1 490 közti időszakból fennmaradt soproni harmincadjegyzékek mézkiviteli adatai, melyeknek társadalom- és gazdaságtörténeti tanulságaira alább még visszatérünk, kellő óvatossággal a késő-középkorban alkalmazott módszerekre is támpontot adhatnak. A 46 regisztrált eset havonkénti megoszlását az 1. táblázat mutatja. A legmagasabb értékek márciusban, májusban, október-novemberben és januárban fordulnak elő. Természetesen el kellett telnie legalább néhány hétnek, amíg a méz a termelőktől a harmincadhivatalban megjelenő kereskedőhöz eljutott, és a mézet a késő-középkori higiéniai viszonyok mellett is tárolni lehetett néhány hónapig. A feljegyzett esetek száma is nyilván alatta marad a tényleges forgalomnak. Annyit azonban ezekből az adatokból is megállapíthatunk, hogy a legelterjedtebb méznyerési mód a lefojtás lehetett, ehhez kapcsolódnak az őszi-téli kiszállítások, és valószínűleg még a márciusiak is. A heréléses eljárásra utalhatnak a május-júniusi esetek. A júliustól szeptemberig terjedő alacsonyabb számok viszont azt mutatják, hogy a kidobolásos eljárás ebben az időben még nem volt elterjedt, a méhészkönyvek is csak a 18. század 2. felétől foglalkoztak ezzel. Adatainkat megerősítik a mézvásárlások időpontját rögzítő más források is, mint pl. Moritz Pál soproni kalmár számadáskönyvének bejegyzései az 1523-1528 közötti évekből. A méz felvásárlását ő is szinte kivétel nélkül október közepe és március eleje között végezte. A másik technikai megfigyelés a viasz kinyerésére vonatkozik. A mai eljárásokból kiindulva a viaszt egyszerűen a méhészet melléktermékének tarthatnánk, a történeti— néprajzi adatok azonban mást árulnak el a munkaszervezetről. Káló Péter: A' méhtartásnak különféle tartományokra, környékekre ... alkalmazott módgya (Eger, 1816.) c. szakmunkája szerint "a' mi már a méznek kieresztését és tisztítását illeti, azzal a' hazámbéli méhes gazdák nem igen szoktak bajlódni, hanem többnyire a mézet minden esztendőben azon viaszkostúl és sonkolyostul öszvetsomoszolva majd nem féláron el szokták adni a kereskedőknek, kik Sz. Mihály havában falukrúl falukra járkálván, mint az Egyiptomi öldöklő Angyal, sorra öldösik a méheket." A mézet tehát a léppel (sonkollyal) együtt értékesítették, a további feldolgozás a kereskedő dolga volt. Ilyen formában találkozunk a mézzel többek között a később még említendő Albrecht Gailsam pozsonyi nagykereskedő 1 483-ban kelt végrendeletében is. Lányára, Maruschra hagyta a mézet, ami egy kis hordóban még a viaszban van (das honig das noch hynden in dem wachs ist), míg fia, Ludwig más ingóságok mellett a már megtisztított mézet (lasne honig) örökölte. ARRABONA Kft] 36/1-2.
