Arrabona - Múzeumi közlemények 34. (Győr, 1995)

Tanai Péter: Sós Antal és dudái

mennek, más nincs itt, csak ez az egy lílek" Kénytelen vót az uraság odamenni. Ez má finomabban beszít. Főkírte az uraság a Komjátil. A Komjáti megtisztőte, tessék csak fölünni, majd elindúnak azok a lovak. Fel is űlek, el is indútak. A Komjáti dudányi is szokott. Mikó kedve vót neki is táncúnyi, akkó ágy alá vágta, ott is szót. Mikor nehéz őrzésem vót, ementem hozzá, hogy megtanulom. Monta: "Ezen az utón mennyé addig, mig körösztu nem megy ut. Azon ájjá meg! Várj! Táccsd ki a szád, mer majd fog menni egy dongó. Asztat ereszd be a szádba!" Etátottam a számat, gyütt a dongóbogár, akkora vót, mint a félhüvelykem. De mikor odaírt vóna, becsuktam. Kerűt, fordút, erepüt. Masoccor is becsuktam. Harmaccor is. De mikor odaírt, megint csak becsuktam a számat harmaccor is, nem engedek be ilyen rusnya fírget a számba. Háromszor köllő próbákoznyi. Visszamentem. "Há igy nem lehet megtanúnyi. Akkó kapod meg a hatalmat, ha megfordú a szádba." "De hogyan eresszek be ekkorát?" Asztán vótam olyan pácokba, hogy megint bántam, hogy nem tanútam meg. De akkó má késő vót. A dongót le kellett vóna nyelni. Akkó lettem magam kézire vesszősi pásztor. Mikó odaírt a fogadás idő, második ívre egyezkettem velük. Nem akartak több gabonát anni, monták ki tesznek vesszősinek. Huzakottam is. Kelemen Viktor vót akkó a pásztor ott. Nem akartam turkálónni alatta. Asztán vesszősi lettem. A Kelemen meg egy koponyát ásott el a düllőn. A csordám meg leget, nem vöt semmi baj. Eccer csak a csorda efutott. Közbe szarvascsoport is futott. Gondótuk, attú ijettek meg. De minden díbe elijelt a csorda. Asztán ekéztük piszkányi a düllőt. Eccer csak ráakattunk. Na, gondútam, ezt a Kelemen Viktor csinyáta, mer aszonta, addig leszek vesszősi, amig ű akarja. De addig lettem ott, amig ín akartam. Asztán mikor tanákoztunk, az orrára dörzsőtem. A Kelemen Ferenc hirit hallottam. Az is tudott valamit. Szigetközbe Vajkárú származtak át, csak előbb átgyüttek, mint mink. - Hogy Kelemen Ferenc dudásnak sem volt utolsó, ezt Kelemen Viktor 1901-ben született pásztortól tudjuk. Az hogyha - még máma is emlegetik - vót kösztük egy dudás, ezek között, főfujta a dudát és alávágta az ágynak. A duda ugyanaszt a nótát, amit az illető elkezdett véle jáccanyi és a duda jácotta tovább egyedü. És kérdezték tüle: "Ferenc bácsi, há most ki fújja dudát az ágy alatt?" Hát persze nem monta meg, mer nem szabadott nyékije elárúnyi az û tudományát. Ha ezt elárúta vónya, hogy hogy és mikípp ő mit tud. Ezek vótak mindig többen, és a többi megtutta vóna, hogy ü elárúta az ű tudományát. És akkó a többi kicsapja a bandábú, megbünteti. Vagy megfordíttyák a lábafejit hátra bokába, vagy kiszedik a csontot belülié lábszárbú. És ezáta megszűnt nékije a hatama. Ilyen vót, hát hogy a fenébe ne. Minden íjjel szoktak egymással találkozni a tudós pásztorok. Vót nekik bizonyos helyük. A nagy szilfán (átm. 1,30 m.) azon szoktak ezek a tudósok dudányi. Ugy hittak a fát, Vak Bottyány-fa. Mulatnyi szoktak iccaka, fíl lizenkeltőtű fíl eggyig. Ez vót az idejük. Aztán azt lehetett hallanyi a dáridójukal. Csak odamennyi ne aggy isten. Mer az aztán onnajd nem mehetett el ípen. Azok olyan fogadalmat tettek vóna le, mer már meg is törtínt. Ha • 331