Arrabona - Múzeumi közlemények 26-30. (Győr, 1991)

Tanulmányok, közlemények - Timaffy László: A késes- és köszörűsmesterség Győrött

fehér melegen a minőségtől függően. Csiszolókorongon fölfehérítették, ez volt a szinreeresztés, amit újabb csiszolás követett.

3 A nyél elkészítése volt a munka másik fázisa. A nyél anyaga szerint fanyelű, rezesnyelű, csillagos, ólmos és gyöngyháznyelű lehetett a bicska vagy a kés. Legfontosabb része a vasból vagy sárgarézből készült belső lemez, a platina, ehhez erősítették a többi alkotórészt. Külső felén és két végén fémből készült résszel végződik a nyél: ez a pakni. Vasból, rézből vagy alpakkából domborították a síktoló kalapáccsal egy kis üllőn, a steklin. A platinát és a paknit összeforrasztották, majd kifúrták, megszögelték. A nyél két fele között a platinák közé szorították az acélból készült rugót, amin a penge fordul. A nyélben van még a négyszögletes tálung, amiből a penge kiágazik. Erre vésték a mester kézjegyét vagy védjegyét. A nyél gyöngy házanyagát legtöbbször külföldről szerezték be, de itt a Kisalföldön dunai kagylóból is készítették. A kagylókat fűrésszel vékony szeletekre vágták, az így nyert gyöngyház-lapokat leköszörülték, majd a nyélbe passzítva átfúrták, s félkemény alpakkaszöggel rászögelték közepére helyezve a harmadik paknit. Szarunyelű bicskáknál a szarut láng fölött meglágyították, majd két vaslap között laposra préselték, s reszelővel készítették el a különböző nagyságú betéteket. Fanyélnek a feketére pácolt bükk- vagy szilfát tartották legjobbnak, s késsel faragták ki a megfelelő méretre, formára. A kések összeállítása, más néven bicskaállítás a munka harmadik szakasza. Beszögezték a rugót, a nagy, esetleg a kis pengét is, melléje került az abfálnak nevezett réskitöltő betét. Vigyázni kellett, hogy a bicska részei ne feszüljenek. A rugó beállítása mindig a pengétől függött, és ezt egy acéllemez segítségével végezték. Már csak a finomítás volt hátra. A pengét egy jellegzetes késes szerszámon, a késes-satun simítóreszelővel finomították ez a polírozás. Leköszörülték a penge hátát, másként fokát, a pengét magát megköszörülték és kifényesítették. A satubafogás alatt egy faeszköz, a klupni védte a kést. A nyelet egy sóblernek nevezett, háromszögletű fémhántoló reszelővel megreszelték. A fényesítést rongykoronggal vagy filckoronggal végezték, enyv és csiszolópor keverékével. A köszörűsök szorosan kapcsolódtak a késes mesterséghez, sokszor mindkettőt művelték, de voltak önálló köszörűsök is. A vágó szerszámokat időnként meg kell köszörülni, s ez éltette a hajdan virágzó mesterséget. A köszörülés legegyszerűbb házi módja két kés összefenése, de minden családnál akad kaszakő is, amin megnedvesítve jól lehet a késeket, kaszákat, sarlókat élesíteni. A kényesebb holmikat, finom késeket, borotvákat, ollókat, darálókat azonban mindig inkább köszörűsökkel élesítették. Ennek a régi mesterségnek két változatát ismerjük: a vándorköszörűsöket és a műhelyben dolgozó mestereket. Még századunk elején is vándorköszörűsök járták az utcákat. Két keréken járó, talicskaszerű ládájuk elején magasra emelkedett a pedál segítségével lábbal meghajtható nagy lendítőkerék, ennek áttétele hozta mozgásba a tengelyre húzható köveket és csiszolókorongokat. A láda tetején állt a csapos vizestartály, amiből a köszörűkövet nedvesítették. Egy másik fajtája is volt a köszörűsszerszámnak, ennél a vizestartály helyett a tengely alatt volt egy pléhedény, ennek vizében forgott a köszörűkő. Az országúton verejtékezve tolták szerszámukat faluról falura. Az utcasarkokon megállva először pléhdarab köszörülésével adtak jelt érkezésükről, majd hangos kiabálással hívták a köszörültetőket. A házbeliek kifutottak az utcára, s akinek szüksége volt rá, odavitte az élesítenivalót. A munkát ott az 140