Arrabona - Múzeumi közlemények 24-25. (Győr, 1988)

Tóth L.: Az alkotmányos liberalizmus belső vívódása és tagolódása a kiegyezés előtt Győr megyében (1861–1867)

rét, s aggasztónak találta a közgazdasági szemlélet merkantil beszűkülését. A 48-hoz hű radikálisok ugyanis változatlanul attól tartottak, hogy ,,... az érdek megtöri az igazság karját", vagyis a gazdálkodás elfordítja a figyelmet a közjogi állapotok rendezetlenségétől, s mindenáron „political belbékét" kíván elérni.

40 Liszkay és a radikálisok félelme mindenesetre nem volt alaptalan, ha az egylet vitáit hallgatták, vagy ha olvasták a lapokat. A visszavonult liberális bal- és jobboldal egyaránt „a nemzeti egység, egyetértés egymást megértő nagyszerű igéjét" vallotta, csak az nem volt közömbös, hogy milyen áron valósuljon meg ez az egység. A Szabó Kálmán-féle „gazdálkodói" jobboldal kezdte szövetségesének tekinteni a világi és egyházi arisztokráciát, valamint a vagyonos győri kereskedőréteg elit körét. Úgy gondolkodtak, hogy konszenzussal lehet javítani a közjogi állapotokon. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy az egyletekben egyre nagyobb szerepet kaptak a győri polgári erőket képviselő személyek. 1864-ig ez a „megbékélési szándék" eléggé burkolt formában jött elő egy-egy gazdasági kérdés (vasútépítések, hídépítés, dunai hajózás, mezőgazdaság fejlesztés stb.) vitája kapcsán, 1864 őszétől már nyíltabb formában (pl. sajtóban). A Szabó-féle liberális jobboldal megegyezési szándékot soha nem mutatott a hatalmon levő provizórikus hatóság iránt, minden érintkezést igyekezett elkerülni. A Balogh-adminisztráció a természeti csapások elleni küzdelem közepette követelte a es. kir. Győri Kerületi Pénzügyigazgatóságtól, hogy „megkeresvényeit magyar nyelven tegye meg". A hivatal tekintélyének minden esetben jót tett, hogy kiálltak az októberi diplomában biztosított jog mellett, mely a magyar nyelvet, mint hivatalos nyelvet elismerte. A helytartótanácsnál tettek panaszt amiatt, hogy „a tisztán magyar ajkú falvak" lakosságával német nyelven érintkeznek a pénzügyi hatóságok, s felháborodtak, amiért az adóhivatalban a „fogalmazói személyzetnek csak egynegyede bírja a magyar nyelvet".

41 A provizórikus hatóságokban hivatalt viseltek egy része híve maradt az alkotmányos szellemnek, többen hasznosan cselekedtek a köz javára. Szeredy János, a tó-szigetcsilizközi járás szolgabírója például maga támadta meg a jobbágyfelszabadítást és a tagosításokat semmibe vevő azon jogszabályt, mely továbbra is fenntartotta a földesúr vadászati kiváltságát. A Győri Közlönyben írt cikkében

42 határozottan védelmébe vette a szegény sorsú falusi népet, melyet „sokszor egy nyúlért... reménységét tönkre teszik... s mindig a szegénység és a védtelen szenved... nincs ki pártját fogja, nincs ki baját orvosolja". Kimondta, hogy 1848-ban a jobbágy földtulajdonjoghoz jutott, ezért „a földesúr a jobbágy birtokát többé semmiféle cím és ürügy alatt tilalom alá nem veheti". Arra ösztönözte saját hatóságát, hegy a tagosítások befejezésével „ne maradjon a régi gyakorlatnál", az 1848-as törvények szellemében lépjen tovább, s az 1848 előtt hozott vadászati törvényt „az 1848 utáni körülményekhez módosítsa". Szeredy járásában haladtak legelőbbre a tagosítási munkálatok. Hangja és véleménye mindenesetre szokatlan volt egyrészt az 1848-as törvények alkalmazása és továbbfejlesztése, másrészt az elszegényedett falusi rétegek melletti kiállása, szociális gondolkodása miatt. Ez a bátor hangvételű kiállás azonban igen ritka volt, s olyan mértékű volt a közélettől való elfordulás, hogy a Pálffy helytartó által figyelembe ajánlott „Tanulmányok az általános és különösen magyar és osztrák egyesülési jog (uniójog) s.a.t." című közjogi munkát a megyében terjes elutasítás fogadta, mindössze két vásárlója akadt.

43 Az 1863 szeptemberi nagy újvárosi tűzvész (18 ház leégett) kárvallottjai javára szervezett színházi előadáson mindössze 11 forint (!) gyűlt össze, mert az előadást a hatóság kezdeményezésére szervezték. „A nyomor könnyeinek letörlésére szánt" előadás körüli részvétlenséget a sajtó így kommentálta: „Leverő jelei egy szerencsétlen korszaknak, melyet élünk, s melyben sajnos 221