Arrabona - Múzeumi közlemények 24-25. (Győr, 1988)

Szabó P.: A céhek tárgyi emlékei a győri Xántus János Múzeum gyűjteményében – III. Céhzászlók

3700 forintos vételárához viszonyítjuk.

57 A zászlóra fordított pénz mennyisége nem túlzott, az 1823-ban készült veszprémi vargazászló summája 745 forint 52 krajcár volt.

58 A költségvetési tételek közt szembetűnő a gömbkötőnek fizetett 925 forint 14 krajcáros összeg. Feltételezzük, hogy a gombkötőmunka díját — a zászlóról később lefejtett és valószínűleg a temetkezési egyleti zászlón felhasznált — fémszálas rojtozás és bojtok anyagára nyomhatta meg. A kiadások közül a piktor részére fizetett összegek következnek a rangsorban. Munkadíja összesen 287 forint volt. Ha a zászló árához hozzászámítjuk a zászlószentelési ceremónia vendéglátási költségeit — csaknem 700 forintot —, kissé értetlenül állunk a céh áldozatvállalása előtt. Ugyan a nagy létszámú szervezet könnyebben teremtette elő a hatalmas összeget, a 126 tagú céhben egy mesterre jutó rész is több pár csizma munkadíjának felelt meg. A céh költségvetésében támadt 500 forintos hiányt „interesre" felvett kölcsönből egyenlítették ki, de a zászlóhoz szükséges kiadások a következő évben is folytatódtak: a szabó által el nem engedett 5 forint munkadíj, a zászlórúd „burétték" 2 forint 29 krajcáros költsége, a zászló számára csináltatott láda 23 forintos tétele formájában.

59 A nagybajcsi molnárok zászlókészítési költsége 436 forint 20 krajcár volt 1862-ben, melyből a tényleges anyagár és munkadíj 353 forintot tett ki. Ez az összeg megközelítően a céh kántorozásból, pecsét-, szabadulási díjakból és büntetéspénzekből származó korabeli évi bevételének tízszeresét jelentette.

60 A számadáskönyvek adatai további tájékoztatást adnak a zászlókészítés költségeiről, bár ezek egy része csupán a kiadások töredékét mutatja, mint a lakatosok 1808-ban készült zászlójára kivett 21 forint, mely a következő évben a „zászló árábul maradt adóságért" fizetett 12 forinttal sem érhette el a végösszeget.

61 A győri fazekasok csak az „ékesítéshez" adtak ki 19 forint 65 krajcárt, majd 1862-ben még ugyanarra a célra felvett 30 forint 36 krajcár kölcsönt, ami az áremelkedések mértékét figyelembe véve is közelebb áll a tényleges költségekhez.

62 Az ilyen mértékű kiadások valóban próbára tehették a céhek, illetve a kézműves mesterek teherbíró képességét, jogosnak érezzük azt a következtetést, hogy a mestereket terhelő zászlókészítési költségek, általában a céhre rótt vallási kötelezettségek anyagi vonatkozásai „negatív irányban hatottak az ipari tevékenységre", csekély készpénzüket is elvonta.

63 A tetemes összegek előteremtése céljából a céhek zászlópénzt szedtek a remeklő mesterektől, amely nem kis mértékben nehezítette az amúgy is sokféle fizetési kötelezettséggel terhelt, önálló műhelyt nyitni készülő iparosokat. A szűcsök mesterkönyvének adatai szerint 1764-től 5 forint volt a zászlópénz, melyet az 1802-ben elkészült zászló évében 10 forintra emeltek, feltehetően a zászlókészítésre felvett kölcsön törlesztésére.

64 A magyar szíjgyártók 1764-ben 4, a magyar lakatosok 1808-ban 6 forint zászlópénzt tettek a céhládába.

65 Bár a zászlókészítés a céhek számára csak nagyobb időközönként vált aktuálissá, a folyamatosan szedett zászlópénz, a „csinosítás", felújítás alkalmanként jelentkező kiadásai jelentős áldozatot követeltek a mesterektől. A mesteravatási taksák különböző mértéke szerint a zászlópénz bizonyos céheknél a költségeknek csak 20—30% -át jelentette, de voltak szakmák, ahol az 5—10 forintos tétel a céhbe való felvétel díjai közt jelentős summa volt. Sajátos jelenség, hogy az állami hatóságok törekvése ellenére a XIX. században a céhek vallásos tevékenysége immár felsőbb kényszer nélkül tovább élt, sőt a zászlókészítés terén erejét meghaladó áldozatokat hozott. Ezekből a megnyilvánulásokból érződik a céhekbe ivódott konzervatív szellem, mely a hagyományok fenntartásával eszközt talált a ver158