Arrabona - Múzeumi közlemények 22-23. (Győr, 1986)
Tomka P.: A sztyeppei temetkezési szokások sajátos változata. A hun halotti áldozat
2. a halott másának (bábujának, jelképének) elkészítése és felállítása, ami a lélek lakóhelye lesz addig, amíg a földön tartózkodik (ide kapcsolódik ruhával, jelképes tárgyakkal, esetleg lova másával való ellátása); 3. a végleges búcsúztatás (torral, siratással, a jelképeknek a síron vagy emlékhelyen való felállításával, esetenként ezeknek a másvilágra küldésével); 4. az emlékhely gondozása (ami lehet a sírhalom, de lehet máshol is, állhat rajta sírjel, sírszobor), különösen kiemelkedőnek tartott személyek esetében ez a hely marad az őskultusz (ongon-kultusz) helye továbbra is. Tekintsünk át a továbbiakban néhány példát, igazolandó a rekonstrukció helyességét. Az a hiedelem, hogy a halott lelke a halál után még egy darabig a földön tartózkodik, olyan általános, hogy különösebb adatolást nem igényel. Néhány kiragadott példa: megtalálható az altáji törököknél 13 , a régi irániaknál 14 , az Amur menti goldoknál 15 , ez a magyarázata a Herodotos által leírt szokásnak a holttest 40 napos utaztatásával kapcsolatban és erre utalt Marco Polo a mongoloknál 16 . Ide tartozik minden, az alábbiakban említésre kerülő adat a halott képmásának felállításáról, és a sírnál vagy az emlékhelyen végzett halotti áldozatokról 17 . A halottat megszemélyesítő, bolyongó lelkének ideiglenesen szállást adó bábukról, szobrokról, azt helyettesítő zászlós kopjáról, farúdról (amelyek esetenként sírjellé lettek) szép sorozatot állított össze László Gy. Az osztyákok bábut faragtak, felöltöztették, az özvegy úgy bánt vele, mintha élne; az obi ugoroknál nyírfából készült a bábu, 6 hónapig tartották a tiszteleti helyen, étellel vendégelték; a mordvinoknál rongybábu szerepelt a halott helyettesítőjeként, annak ruháiba öltöztetve; az erdei cseremiszek hársfabotot vágtak, amivel éppúgy bántak, mintha élő ember lenne; a cseremiszeknél már valaki megszemélyesítette a halottat a tor során, néhol azonban beérték azzal, hogy a halott ruháit egy székre helyezték, másnap aztán kivitték a temetőbe (Munkácsi B. adatai alapján). A csuvasok a fejfát a gyászidő elteltével készítették el, éppúgy elvégezve vele a temetési szertartásokat, mint magával a halottal — a magyar fejfák is a halottat jelképezték, ahogy a türk és a későbbi sírszobrok is (Mészáros Gy.). Az orenburgi, palatinszki kirgizek zászlós kopját állítottak a sátorban, egy év múlva kettétörve a sír fölé szúrták és rátették az elhunyt kedves lovának koponyáját; máshol a kopját a legközelebbi rokonok átölelték, nem akarták odaadni, végül zászlóstól elégették (T. Katanov adatai) 18 . A szokás régiségét számos adat igazolja. Az ugoroknál XVIII—XIX. századi feljegyzések állnak rendelkezésünkre arról, hogy a halottbábuval 1—3 évig bántak úgy, mintha benne lakna a halott lelke, utána kivitték a sírhoz és vagy eltemették, vagy a sírhalomra állították 19 . A törökség Ny-i ága esetében Ibn Fadlan X. sz.-i beszámolójára hivatkozhatunk, aki szerint a volgai bolgároknál két évig állt a sátor bejáratánál a halottat jelző lándzsa (zászló) 20 . Keleten a kirgiz Manasz eposzban kapott — elhomályosult formában — helyet: miután Manaszt özvegye titokban eltemette, Bakaj bajnok nyárfából készítette el a hős szobrát, felöltöztették, koporsóba fektették, így adták ki — mintegy megtévesztésül — a rokonoknak 21 . A fenti — és egyéb idevonható — adatok utat találtak a régészeti és néprajzi szakirodalomba. Solymossy S. a vogul és osztyák adatokat a magyar fejfaformák magyarázatánál használta fel 22 , Harmatta J. éppen Ibn Fadlan idézett helyének kommentálásánál sorolt fel mongol, kirzig, turkesztáni török, jurák, csuvas, burját, kalmük példákat, rámutatva, hogy a lándzsa vagy halottbábu a halott megszemélyesítője 23 . J. P. Roux a zászló (tuy, sülde) szerepére vonatkozó adatokat gyűjtötte össze 24 , a Manasz eposz idézett részletét 39
