Arrabona - Múzeumi közlemények 22-23. (Győr, 1986)
Tomka P.: A sztyeppei temetkezési szokások sajátos változata. A hun halotti áldozat
tosabban szerelékeiken) és lószerszám-díszeken kívül feltehetően rangjelző ruhadíszek (övcsat, veretek, cipőcsatok), nyakperec és edények tartoztak 5 . Apécsüszögi lelet szőlőaláforgatáskor, 70 cm mélységből került elő, a találók sem embercsontokról, sem hamvasztásra utaló nyomokról nem számoltak be 6 , az utóbbi feltételezést a tárgyak sem támogatják 7 . Összetétele még közelebb áll a pannonhalmiéhoz: fegyverek, lószerszám (és talán díszövhöz tartozó csat és szíj végek, bár ezek a lószerszám részei is lehettek) 8 . Bátaszéken vízvezeték építése során 90 cm mélységben találták az aranyszerelésű kardot, arany íjvéget és a ruhához (vagy lószerszámhoz?) tartozó két különböző csatot és szíjvéget. Az ugyanonnan származó embercsontok (lábszárak, medence) és a hun kori lelet összetartozása nem bizonyított 9 . A felsorolt leletek hamvasztásos sírhoz való tartozását a kutatás elvetette 10 . Bona I. a hun kori , ,szórványleletek" — köztük a halotti áldozattal kapcsolatba hozott üstök — lelőhelyei alapján olyan területeket különített el, amelyeken belül nyugodhattak titkos, jeltelen sírban a hun előkelők 11 . Türk párhuzamok és a korai avar lószerszámos-kopjás leletek segítségével a következő szertartást rekonstruálta: a temetéskor vagy kicsit később tort ültek, ennek maradványait, lószerszámokat és fegyvereket máglyára helyezték, ami megmaradt, azt a sír vagy a máglya közelében elásták. Esetenként még egy öv is került a tárgyak közé, előfordult, hogy bronzüstben ásták el az áldozat maradékait 12 . Az egykorú és a tágabb időbeli-földrajzi környezet hasonló leleteinek áttekintésével, illetve az írott források (köztük legnagyobb súllyal a közelmúlt ethnográfiai jellegű feljegyzései) segítségével az alábbiakban megkíséreljük ezt a sajátos temetkezési szokást még a fentieknél is pontosabban leírni. Nem lehet vitás, hogy valóban halotti áldozatról van szó, amit esetenként a temetéskor, de igen gyakran később (három, hét, negyvenkilenc nap, vagy még ennél is hosszabb idő múlva) tartottak meg. A szokás alapját az a hiedelem képezi, hogy a halott lelke a halál után még bizonyos ideig a földön: övéi körében tartózkodik. A vele való bánásmód kihat a túlvilági életre, illetve visszahathat az élőkre: az ősök segíthetnek vagy árthatnak, ezért emléküket ápolni kell végleges búcsúztatásuk után is. Ez a hiedelem természetesen nemcsak a hun kori népek sajátja, rendkívül széleskörben elterjedt — amint a halott szellemének ártó vagy segítő jellegében való hit is, amelynek realizálása (a temetkezési szokások) során vagy az egyik, vagy a másik jelleg kerülhet előtérbe, kaphat nagyobb hangsúlyt. Mint alább látni fogjuk, ezek a hiedelmek megtalálhatók — különböző megnyilvánulási formákban — az egész sztyeppezónában is. A rekonstrukcióhoz e zóna peremterületeiről származó adatokat (finnugor, mandzsu-tunguz szokások leírásait) ugyancsak felhasználtunk, egyrészt, mert ezek a területek a hun kori népek származása és a velük való folyamatos kapcsolat révén veendők számításba, másrészt, mert ez a fajta szokásanyag az eurázsiai füves pusztákon a buddhizmus és az iszlám elterjedésének következtében már alig gyűjthető, a peremterületek viszont megőriztek máshol már eltűnt vonásokat. Mint fentebb már utaltunk rá, a halotti áldozat és az őskultusz egymástól nem választhatók el élesen, egymással összefüggő rendszer részei még akkor is, ha megjelenési formáik specifikusak, változatosak, az egyéni reprodukció során a közösségek kollektív tudatából nem minden elemet,,hívtak le", egyes elemek erőteljesebb hangsúlyt kaptak, mások kimaradtak, régészeti vetületük ráadásul hiányos, hiszen nagyon kevés és esetleges az, amit feltárhatunk. A rendszer lényeges elemei: 1. maga a temetés, amely a halottnak a túlvilági útra való felkészítésével, ellátásával, a gyász első aktusaival jár együtt; 38
