Arrabona - Múzeumi közlemények 22-23. (Győr, 1986)
Szabó P.: A céhek tárgyi emlékei a győri Xántus János Múzeumban – II. A pecsétnyomók
a latin alkalmazása általános a magyar céheknél, csökkenően 1757-ig. A magyar nyelvű köriratok a XVII. század második felétől gyakoribbak és a XIX. században lesznek szinte kizárólagossá. A német szövegezés a német eredetű mesterek által űzött szakmáknál a XVII. század közepétől vált folyamatossá. Szembetűnő a XVIII. századi német nyelvű túlsúly (lásd a függelék táblázatát!), amely részben az uralkodói privilégium-adományozással, illetve az abszolutisztikus, németesítő állami politikával hozható kapcsolatba. A köriratok nyelvhasználatában egyensúly van a magyar, latin, illetve a német nyelvű szövegezésben, amely nagyjából a szakmai csoportok nemzetiségi arányát is tükrözi. Ezek a céhek következetesen őrizték magyar, illetve német jellegüket a pecsétnyomókkal dokumentálható kezdetektől a XIX. század közepéig. Jellegzetes magyaros szakmák: a magyar szabók, csizmadiák, mészárosok, szíjgyártók, magyar lakatosok, magyar takácsok, gombkötők, mázas fazekasok, borbélyok, szűrszabók, szappanfőzők-gyertyamártók, magyar ácsok, kovácsok, ötvösök és magyar tímárok. A német eredetű mesterek céhei, illetve a munkamegosztásban ,,németes" szakmák: a fehérpék, német lakatos-puskaműves, asztalos-puskaágykészítő, német szabó, kötélverő, kalapos, kádár, rézműves, német cipész, német takács, posztós, üveges-korsósesztergályos, német ács, hajós, kocsis, fehér fazekas. A szokásos, nemzetiségi alapon létrejött szakmai elkülönülést Győr esetében az is befolyásolta, hogy a katonai erőd és a dunántúli katonai központjelenléte bizonyos céheket kizárólag a hadinép szolgálatára hívott életre, amelyek a származási meghatározottságon túl a szolgálati függés következtében is a német csoportok számát gyarapították 26 . A pecsétszövegekben a társulati jelleg megnevezése is említésre méltó jelenség. Bár a győri „mechanikusok" pecsétlőjén már 1613-ban találkozunk a ,,Czhae" megjelöléssel, a latin köriratokban csak 1723-ban — a magyar ácsok pecsétlőjén — bukkan fel ismét. A magyarok 1667-ben — a csizmadiák typáriumán — használják először, míg a németek az 1733-as hajós pecsétlőre vésetik elsőízben a , ,zech" társulati megnevezést. A céh szó már a XV. századi szabályzatokon, iratokon egyöntetűen használatos, meglepő a győri pecsétnyomókon ennek ritka és viszonylag késői megjelenése. A XVIII. századig többnyire a mesterség nevét (latin), a mesterek csoportjának megjelölését (magyar), illetve a kézművesség kifejezést (német) használták. Ez a jelenség az egyszerű fogalmazási formulán túl talán azért is jellemző, mert a pecsétlő készíttetése gyakran megelőzte a céh hivatalos megalakulását, a működési szabályzat kiváltását. A mesterek nagyon sok esetben már a szervezkedés időszakában megvésették társulatuk létezését szimbolizáló typáriumukat. Természetesen a szervezet megnevezésétől függetlenül a céh meglétét tételezzük fel minden használatban volt pecsétnyomó esetében. Ez különösen a XVI. századi — hiteles dokumentummal nem igazolt — mészáros és szabó szakmák esetében fontos, mert feltételezi, hogy egyéb — források híján ismeretlen — mesterek is eljuthattak a céhes szerveződés szintjére ebben a században. Megerősíti azt a feltételezést is, hogy az 1523-ban kiadott, ún. ,,kalendás" legénytársasági szabályzat — az illető szabó-szűcs-posztós szakmákban — a mesterek szervezetének fennállását jelenti 27 . A mesterbélyegzők csupán a tulajdonos névbetűit hordozzák, csak egy XIX. századi példány — a győrszigetről származó, esztergált sárgaréz pecsétnyomó — határozza meg szövegesen funkcióját: „Idősb segéd pecsétje". Ez egyben az egyetlen ilyen emlékünk, amely jellege alapján került a mesterbélyegzők sorába. A nyomólapi írott információk között jelentősek az évszámok. Ezek legtöbbször egyide137
