Arrabona - Múzeumi közlemények 19-20. (Győr, 1977-1978)

Gecsényi L.: Győr megye gazdasági-társadalmi helyzetének néhány kérdése a XVII–XVIII. sz. furdulóján

kezükön voltak. 1715 és 1720 között 2312 „kapással" nőtt az extraneus szőlőterület, s ebből egyedül Nyúlon 1307, Écsen 540 „kapásnyi" területtel.

55 Érdemi csökkenés egyedül Csanakon volt tapasztalható. Lakóhely szerint a „vidékiek" elsősorban a megyéből származtak, mégpedig zömében Győrből és a vele összefüggő Szigetből, Révfaluból, továbbá a győri puszta keleti részéről, Mezőörs és Pér vidékéről. Míg azonban győriekkel minden szőlőhegyen találkozunk, addig a mezőörsiek és periek csak a környező tápi, sági, nyalkái, pázmándi hegyeken fordultak elő. Sajátos jelensége a megyén belüli extraneus birtoklásnak, hogy nemegyszer szőlős falu jobbágya bukkan fel extraneusként a szomszédos település határában, miként a nyuliak és felpéciek Écsen, Pázmándon, a pázmándiak Écsen, Ságon és Szentmártonban. A nem megyebeli szőlősgazdák főként Komárom és Veszprém megyéből: Bana, Teszér, Tárkány, Ete, Kisbér, valamint Tamási, Varsány, Lázi, Lovászpatona, Vaszar vonaláról származtak. Jelentőségük és részesedésük a bortermelésben nem volt számottevő. Az 1710-es évtized végén a megye területének döntő részén már a szántóföldi és szőlőkultúra volt a meghatározó. Mellettük a sokoróaljai és pusztai síkságon az állattartás, a Sziget- és Csilizköz egyes részein a halászat, mint kiegészítő gazdálkodási ág játszott szerepet. A rideg állattartás a pusztabérletek számának és nem utolsósorban magának a legeltetésre alkalmas területnek a csökkenése következtében fokozatosan visszaszorult. A néhány évtizeddel előbb még tekintélyes juhnyájak, ökör- és tehéncsordák száma erősen csökkent. Helyüket részben szántóföldek, részben a földesurak majorságai foglalták el. A megmaradt zöldterületek a jobbágylakosság növekvő igavonó állományát sem tudták eltartani, ezért a jobbágyok az elhagyott telkek rétjeinek megszerzésére, az elvizesedett szántóföldek kaszálóként való kihasználására törekedtek. Természetesen igyekeztek — ha erre lehetőség nyílt — a szomszédos puszták bérletét is megszerezni. A gyirmótiak Sebes-pusztán, a kapiak a czakóházi nemesi kúriához tartozó földeken, a tápiak a Veszprém megyei Kátháza és Tótréde pusztákon, a tétiek a közeli Pök pusztán, a gyarmatiak Ponyvádon béreltek kisebb-nagyobb területet. A nagy kiterjedésű Táplány pusztán viszont ez idő tájt már a Viczayak ezres juhnyája legelt. A falun kívüli állattartást reprezentálja 1713-ból a mezőörsiek állatösszeírása: a pusztai legelőn ekkor 52 tehén, 84 tinó, 11 borjú, 30 ló volt a birtokukban. A ló és a szarvasmarha mellett számottevőbb (200 darabon felül) juhállomány Csikvándon, Szentivánon, Peren, Tápszentmiklóson, Nyalkán, öttevényen, öttevényszigeten, Rárón, Héderváron, Zámolyon, Dunaszentpálon volt, de 50 darab alatt kis híján valamennyi sokoróaljai településen tartott juhot néhány gazda. A sertés területileg általánosabban elterjedt, mint a juh (mindössze Kisnyulon nem volt egy sem), számbeli aránya azonban nem sokkal haladta felül. A falvak többségében az egy adózó portára eső átlag nem érte el az egy darabot és a kivételt (láthatóan különösebb indok nélkül) csupán Mórichida (3 db/háztartás), Csikvánd (6 db/háztartás), Szerecsen (5 db/háztartás) jelentették. A sertéstartás korlátozottságának oka a megfelelő természeti feltételek hiányában kereshető. A túlnyomóan nedves legelők (makkoltatásra alkalmas erdők híján) nem segítették elő a sertés elterjedését. A szabad erdők hiánya természetesen nemcsak az állattenyésztésben, de más vonatkozásban is éreztette hatását. Az egyetlen Ravazdon kívül sem tüzelőfa, sem épületfa nem állt megfelelő mennyiségben és minőségben rendelke392