Arrabona - Múzeumi közlemények 19-20. (Győr, 1977-1978)
Gecsényi L.: Győr megye gazdasági-társadalmi helyzetének néhány kérdése a XVII–XVIII. sz. furdulóján
pusztákat vették bérbe. A malomsokiak, mivel a telki állomány után tizedet és kilencedet, a bérelt földek után viszont csak kilencedet fizettek, a jobbágyföldek művelésével felhagytak. A gyarmatiak a legelőből törtek fel földeket, amelyek nem tartoztak telkeikhez. Az elhagyott telkek földjeinek egy része viszont nem jobbágyi, hanem földesúri kézbe került és alapját képezte a saját kezelésű majorságok kiépítésének. Gyarmaton 3, Csikvándon 2, Dunaszentpálon 4 telek földjeit műveltették a földesurak. Az évtized folyamán Öttevényen a Viczayak, Ságon az Esterházyak, Kismegyeren a főapátság, Malomsokon az Amadék alakítottak ki jelentősebb majorságot. 53 A megyében — 1720-ban — általánosan a kétnyomásos művelési rendszer volt jellemző, s míg háromnyomásos csak egy helyütt (Écs), egynyomásos tíz településen, főként az árvizektől sújtott csiliz- és szigetközi falvakban, valamint a Rába menti Csécsényben volt gyakorlatban. Â szántóföldi művelésben elsősorban az őszi vetések játszottak meghatározó szerepet, ezen belül is a Pusztán és a Sokoróalján az őszi búza. A vizes talajú, ködös Sziget- és Csilizközben, a Tóközben a rozs és kisebb mértékben az árpa volt fölényben. Zabot, kölest és tönkölyt ugyancsak ezen a vidéken vetettek, de elterjedésük mindig korlátozott maradt. A terméseredmények — az 1715—1720-as időszakot alapul véve — őszi gabonában a háromszoros, tavasziakban a négyszeres hozam körül mozogtak. Az őszi vetésekből a legnagyobb hozamot (öt- és hatszoros) Zámolyon és Űjfalun, a legkisebb eket (egy- és kétszeres) Héderváron, Nyúlon, Écsen, Peren; a tavasziakból a legnagyobb hozamot (hatszoros) Gyomorén, Szemerén, Koroncón, a legkisebbeket Peren és Écsen jegyezték fel. Az átlagos hozamot nézve a legjobban termő vidéknek a Rába és a sokorói dombok közötti terület, míg leggyengébbnek a Szigetköz középső része és a ravazd—csanaki dombvonulat keleti oldala tekinthető. A szántóföldeken kívül néhány helyen a jobbágyok gyümölcsös- és veteményeskertekkel is rendelkeztek. A Duna menti öntéstalajon a közép-szigetközi falvak és néhány tóközi falu (Zámoly, Dunaszeg, Dunaszentpál, Ladamér, Ásvány, Abda, öttevény, Öttevénysziget) jelentős káposztatermelést folytattak. A káposztáskertek termését — 1713-ban pl. Ásványon 36 000 fej, Zámolyon 14 000 fej — Győrben és Öváron értékesítették. Hédervárott dohányt is termeltek. 54 Több helyen a szántóföldi művelés mellett a szőlő bírt nagyobb jelentőséggel. Szőlőt összesen — a három Nyúlt egybeszámítva — 15 falu (Tápszentmiklós, Táp, Ravazd, Nyalka, Szentmárton, Pázmánd, Nyúl, Nagybaráti, Kisbaráti, Csanak, Felpéc, Kispéc, Kajár, Szemere, Écs) hegyein és két szőlőhegyen (Ság, Ménfő) műveltek. A legnagyobb területeket a három Nyúl, Nagybaráti, Kisbaráti, Csanak, Szentmárton és Pázmánd határaiban művelték. A művelhetőség nehézségeit a terméseredmények tükrözték. A legtöbb esetben 2—3—4 kapás szőlő termett egy akó bort, de Tápszentmiklóson a 6 kapás szőlő hozott ugyanennyit. A termés zöme „gyenge" vagy „hitvány" minősítést kapott, és csupán Écs, Nyúl, Nagybarát fél-, ül. harmadrésze érdemelte ki a „kiváló" jelzőt. Bél Mátyás leírása szerint a Győr vidéki borok általában tiszták s ivásra alkalmasak, de erősen meszes jellegűek voltak. Mint írta, inkább otthoni, étkezéshez való fogyasztásra alkalmasak. 54 Az árak általában akóként 1 1/2 forint és 2 forint között mozogtak, a jobb borért a 3 forintot is elkérték. A szőlőbirtokosok között — az előző évszázadokhoz hasonlóan — a „vidéki" (extraneus) lakosok voltak többségben. A legjobb minőségű szőlőskertek az ő 391
