Arrabona - Múzeumi közlemények 19-20. (Győr, 1977-1978)

Éry K.: Skelettenfunde von landnehmenden Ungarn aus Szakony - Éry K.: Data about skeletal finds of Hungarian conquerors from Szakony

„A kékfestett anyag — a nép szóhasználatában egyszerűen csak festő — használata általános volt a Szeged környéki parasztság körében. Viselete egyformán elterjedt volt a magyarok és a nemzetiségiek között. A délvidéki németek és a szlovákok a többszínű, zöld és sárga mintás festőt kedvelték — amit a magyarok nem vásároltak —, a szegedi és környékbeli nép viszont főleg a fehér mintás festőt szerette... A különbség tehát a minták színében mutatkozott." „A festőruha állandó viseletének ideje advent és a nagyböjt volt, ilyenkor mindig festőruhát hordtak." A festőszoknya 6—8 szélből, kb. 6—8 rőfből készült, derékban korcba szedve. Nagy ünnepek előtt szokás volt a szoknyákat, blúzokat, kendőket újra mángoroltatni. A szétbontott szoknyákat görgőkre sodorták és habosra mángorlották. ,,Az ünneplő festőruha a hétköznaplótól az anyag minőségében különbözött: hétköznapi ruhának sárga vásznat használtak, ünneplőnek pedig finom, jobb minőségű sifont vettek. Ünneplő festőnek nagyon szerették régebben a levantin anyagot." Kislányok, de még 6—8 éves kisfiúk is festőzubbonyt, egybeszabott festőruhát viseltek. A férfiaknál sima festőkötő, melles- és félkötény formában egyaránt használatos volt. „A sima festőből gatya és kötő készült, a mintás festőből pedig festőüng, de kizárólag apró mintás anyagból. A festőgatya jóval szűkebb szárú volt, mint a fehér bő gatya (másfél-két szeles), és úgy mondják, a hossza általában fél lábszárig, bokán fölül ért. Nyáron aratásnál, cséplésnél és más mezei munkáknál hordták, — a tápéiak festőgatyát húztak gyékényvágáskor is. Szántóföldi munkára jobban szerették, mint a fehér vászongatyat, mert az hamar elpiszkolódott. Ezért terjedt el a múlt század 90-es éveitől a festőgatya viselete a Csongrád megyei kubikosok között is. A kék gatya a kubikosoknál valósággal szakmai ruhadarabbá vált." Tótkomlós (1954. Szokolay Kálmán 47 éves, kelmefestő.) Tótkomlóson Laukó Jánosnál tanulta a kékfestőmesterséget 1920—1923 között. Laukó mester 1911-ben lett önálló. Mángorlóját elődjétől, Karkus Pétertől vásárolta, csak emberi meghajtással működött. Laukó János egy kupával indult, majd 1929-ben új műhelyt épített három kupával, Perrotine-géppel. Gépi mintákat Orosházáról, Moldovai Istvántól vett. Ügy tűnik, hogy a megerőltető beruházás csődbe vitte az üzemet. így azután 1930-tól már unokaöccse, Szokolay Kálmán nevén szerepelt a műhely, de Laukó továbbra is ott dolgozott. Szokolay 1935-ben Szombathelyre, a szakmában híres Vitálisz Károlyhoz ment kelmefestést tanulni 5—6 hónapra. A kékfestés 1940-ben meg is szűnt Komlóson, teljesen kelmefestésre álltak át, ill. az olajtarkázást továbbra is vállalták hozott anyagra. Tótkomlóson a század elején még Tóth András és Meleg Mihály is önálló mesterként dolgozott, az első 1920, a második 1912—13 körül szüntette be iparát. Tehát 1910 körül három műhely is kékfestő árut termelt a községben. Vásárra minden héten mentek: Békésben, Mezőberényben, Szarvason, Gyomán, Kőröstarcsán, Gyulán, Kondoroson a szombati, Bánhegyesen a pénteki hetipiacra. Békésen a mángorlatlan festőt szerették. Szarvason és Kondoroson a fekete habos (moárés, kolerovo) mángorolt árut főleg idősebbek vásárolták. Mintakészletük frissítésére Kiskőrösről 1925 körül 30—40 darabot, Répcekőhalomról 245