Arrabona - Múzeumi közlemények 14. (Győr, 1972)
Tompka P.: Adatok a Kisalföld avar kori népességének temetkezési szokásaihoz (Kés a sírban)
nagyobb program része 5 . A program nagysága — jelenlegi körülményeink között — túllépi egy kutató lehetőségeit. Ezért választottam ki egy viszonylag kicsi, jól körülhatárolható földrajzi egységet: a Kisalföldet (melynek területe jelentős részben közvetlen működési területem) az anyaggyűjtés, a közlés megfelelő módjainak kikísérletezésére. A jelenségek közül viszont olyat választottam ki először, amelyre viszonylag sok adat áll rendelkezésre, és amely — elhanyagoltsága ellenére — az eddigi kutatások alapján reményteljesnek látszott. László Gyula írt először az avarok kés viseletéről, mint viseleti sajátosságról 6 . Szerinte a kés rendszerint a váz jobb oldalán fekszik, helyzetéből világos, hogy az övre függesztve viselték. Bővebben tárgyalta a kettős kés (evőkészség) viseletének szokását, számos párhuzam (Kelet-Turkesztán, finnugor népek paukkója, középkori magyar főúri felszerelések) bevonásával. Később ugyanő, taglalva a jobb és bal oldal szerepét a honfoglalás kori temetkezésekkor, arra is hivatkozott, hogy szinte kivétel nélkül jobboldalt találjuk a kést és a készséget még a nőknél is. Megjegyezte, hogy magyar sírból erre egyelőre kevés adat állott rendelkezésére, viszont egyértelműen és közismerten ez a helyzet az avar sírokban. Szerinte az életben a bal oldalon hordták a kést, és csak azért került a sírokban a jobbra, mert a pusztai népek hite szerint a másvilágon minden fordítva van, a bal kézből lesz a jobb kéz. Harva alapján idézte azt az adatot, hogy a csuvasok mind a mai napig másként öltöztetik a halottat, mint az élőt: ruháját balról gombolják be, kését az öv jobb oldalára húzzák rá. Harva az oroszországi régészeti anyag egy részére is hivatkozott, ott is törvényszerűnek találta a késnek ezt az elhelyezését. A megfordított másvilágkép (és egyik jelzője, a kés jobb oldali helyzete a sírban) közös elképzelést takarna tehát a honfoglaló magyaroknál, az avaroknál és a csuvasoknál is 7 . A kések sírbeli helyzetével kapcsolatban szem előtt kell még tartanunk a kötések megoldásának] 334—340., Adatok az avarság néprajzához IV., Gerevich-emlékkönyv 1942, 16—24. Ez a szemléletmód tükröződik egyéb munkáiban is: László Gy., A honfoglaló magyar nép élete, Bp., 1944., na., Arch. Hung XXXIV (1955) i. m. 4 Természetesen számolnunk kell azzal, hogy a viseleti és temetkezési jellegzetességek ugyanazon etnikumon belül is megannyi külön okra visszavezethető, magyarázható, feloldható különbséget, eltéréseket — csoportokat — mutathatnak. Eltérések adódhatnak a szokásanyagban állandóan jelen levő egyéni reprodukálásból, aminek figyelembevételéből egyébként az is következik, hogy a megfigyelt jelenségekben ne abszolút törvényszerűséget, csak tendenciát lássunk, az esetleges eltéréseket ne akarjuk minden esetben külső hatásra visszavezetni. Állandóan szem előtt kell tartanunk, hogy a szokások — legyenek akár viseletiek, akár temetkezési szokások — az idők folyamán megjelenési formáikban változnak, alakulnak, fejlődnek, bármilyen ősi jellegzetességeket tartalmaznak is a hozzájuk tapadó hiedelmek. 5 Az etnikus kérdéseket közelítő régészeti és néprajzi módszerek közül a legcélravezetőbbnek, a régészetben is a siker reményével alkalmazhatónak az a módszer látszott, amit nálunk Diószegi Vilmos fejtett ki és használt fel magyar anyagon és a rokon problematikájú területeken egyaránt. Az etnológiainak nevezhető módszer lényege röviden: 1. A lehető legteljesebben felmérni a rendelkezésre álló anyagot a vizsgált területen, 2. ugyancsak nagy apparátussal szinkron és diakron vizsgálatokat végezni, azaz megfigyelni a kérdéses jelenségek meglétét vagy hiányát a területi és időbeli környezetben, 3. megfigyelni a jelenségek rokonságát (még ha időben és térben távol eső, de a jelenség, illetve az etnikum származása szempontjából történetileg szóba jöhető területekről van is szó), 4. végül a jelenségek és kapcsolataik rendszeréből lehet majd következtetni a kérdéses etnikai csoportra, származására, kapcsolataira, azaz történetére. A módszer kifejtése: Diószegi V., A honfoglaló magyar nép hitvilága („ősvallásunk") kutatásának módszertani kérdései, Ethn. 1958, 20—68., alkalmazása: Diószegi V., A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben, Bp., 1958, 472 p., ua., Die Überreste des Schamanis28
