Arrabona - Múzeumi közlemények 14. (Győr, 1972)
Timaffy L.: Természeti adottságok hatása a szigetközi szénamunkákra
A kazalrakás nagy felelősséggel jár, hogy egyenes legyen, ne legyen púpos, vagy ferde és össze ne dőljön. Először az alapterületet rakják ki villányi szénalepényekkel, a szélektől befelé, majd a magasításkor úgy rakják egymásra a lepényeket, hogy a szélsőt nyomja, tartja a befelé rakott másik. A nagy kazlak oldalmagassága 5 m, legömbölyített háztető formájú tetejük még + 1 méter, tartalmuk 50—60 kocsi széna. A házi „parasztkazlak" nagysága változó, a hazahordott széna mennyiségétől függ, átlagosan 5—10 kocsi a tartalmuk. A szénakazlakat díszesebbre rakják, mint a szalmakazlakat, de a díszítés nem öncélú, hanem a természethez alkalmazkodást szolgálja. Széleire mindenütt „füleket", vagy „szarvakat" csavarnak, s az egymás fölé került fülek közé kisgereblye fokával még „közibe is vernek", hogy jobban kidomborodjanak, keményebbek legyenek és védjék a kazal oldalát a széltől, beázástól. A tetejét pedig egyenes vonalú, legömbölyített „gerinccé" képezik ki, s ugyanúgy szétkuszált laposi szénával, a csohóval borítják, mint a boglyákat, mert ez nem veszi be a vizet és így megvédi az értékeset. Még szépen meg is „fésülik" a kazlat, hosszú póznákkal veregetik, simítják, hogy a kiálló, vagy laza részek lehulljanak (12. ábra). A szép, sima oldalú kazalba a szél sem tud könnyen „belekötni" és az eső is jobban lepereg róla. A szél ellen még ágakkal is fedik, lekötik, sőt ha kell, oldalait is megtámasztják. Áttekintettük röviden a legfontosabb szénamunkákat és összefüggésüket a természeti adottságokkal, üzemi lehetőségekkel egy tájegységen belül. A mai korszerű mezőgazdálkodás technikai fejlettségével egyre jobban igyekszik kikapcsolni a természet bizonytalansági tényezőit. A réteket is gépekkel kaszálják, gyűjtik a szénát, s egyre fejlettebb szerkezetekkel szárítják. A népi szénagazdálkodás hagyományos módja nemsokára már csak népünk és a természet harcának értékes emléke marad. Timaffy László IRODALOM Győrffy I, Gazdálkodás. A Magyarság Néprajza Bp. 1942. II. 5—225. Balassa L, Takarás és marokverés. Ethn. LVI. 26—30. Balassa I., Földművelés a Hegykőben. Bp. 1964. Balogh I., Vontató és boglya. Népünk és Nyelvünk VIII. 122. Bálint S., Szegedi szótár I— II. 1957. Fél E.— Hof er T., Az atányi gazdálkodás ágai. Népr. Közi. VI. 2. Gunda B., A gyűjtögető gazdálkodás. Bp. 1939. Ikvai N., Szénamunka és takarmánykészítés a Zempléni-hegyvidéken. Ethn. LXXIII. 26—53. K. Kovács L., A magyar földművelő gazdálkodás kutatása. Bp. 1948. Nagy J., Adatok a magyarvalkói szénacsináláshoz. Ethn. LI. 487. Paládi-Kovács A., A széna takarása a magyar parasztságnál. Népi Kultúra — Népi Társadalom IV. 1970. Pais S., A becsvölgyi gazdálkodás. Népr. Közi. IX. 1964. Sándor G., A hóstátiak szénavontatása. Kolozsvár 1944. Szabadfalvi J., A magyar takarmánygazdálkodás honfoglalás előtti rétegéhez. Ethn. LXXIX. 338. Szabó M., A Körös és Berettyó alsófolyása vidékének rétgazdálkodása. Népr. Közi. II. 1—94. Tálasi I., A Kiskunság népi állattartása. Bp. 1936. Timaffy L., Szénagazdálkodás a Kisalföldön. Győr, 1971. Kézirat. Vajkai A., A gyűjtögető gazdálkodás Cserszegtomajon. Népr. Ért. XXXIII. 231. 196
