Arrabona - Múzeumi közlemények 13. (Győr, 1971)
Környei A.: Internacionalisták visszaemlékezései a soproni Liszt Ferenc Múzeum gyűjteményéből
előtte áll az élet, mert azt mondja: „aztán magához nem adná ám a paraszt a lányát, aki megtudja, hogy kommunista volt", meg ez, meg az. Mondom, a jelentkezés az hat hónapig ment, azután ez is megszűnt. De természetes, azért bélyeges voltam. Mert azért, amennyire tehette ez a Horthy-rezsim, nem választottak engem, ilyesmibe be. Sőt, még azt is észrevettem, hogy ebben a háborúban még hadköteles voltam. Én mint lovassági ember voltam, huszár. Minket, öregeket mind áttették a fogatosokhoz, tüzérfogatos, trén abteilungba. Először voltam Sopronban nyilvántartva. Onnan elmentek ezek az öreg huszárok mind a trénekhez, ki a harctérre, arra már engem áttettek Pápára, Űgy, hogy mikor Pápáról el kellett mennem, akkor már Keszthelyen voltam. Végigjártam a háborút, úgy, hogy be sem vonultattak. Pedig énnálam két-három évvel idősebbek benn voltak. (Kérdés: Frontra nem engedték ki magát?) — Frontra nem engedtek ki, hát ezt tételeztem fel, mert beszéltem egy írnokkal is, a hadkiegészítőben volt írnok. Mondom, hát hogyan, hogy én mindig kimaradok? Azt mondja, hogy mert maga arra mindig át van helyezve máshová. A többit meg úgyis tudja. Szóval nem megbízható. Jó is volt. Mikor jöttek itt be az oroszok, itt van egy út a falu végén, arra Lócs felé, aztán azt mondja egy kollégám, az perfekt beszélt oroszul, az is kint volt fogságban, de meghalt a múlt években, itt a Kis utcában. „Te — azt mondja — menjünk ki az oroszok elejbe." „Hát — mondom — s 'menjünk." Milyen is, kíváncsi volt az ember, hogy milyen most az orosz hadsereg. Hát jönnek ám csoportosan, aztán ott kinn vagyunk a major épület volt valamikor, ezeknek a háza előtt, drásztvutye továris, azt mondja a kollegám, drásztvutye, 50-en körülfogtak bennünket, hogy oroszul beszéltünk. Azt kérdik, hogy germán jeszt, mondtuk, hogy nincs germán, egészen nyugodtak lehetnek, azok már reggel elmentek. Ezek meg úgy tíz órakor jöttek be. — 45-ben, ahogy a fölszabadulás megtörtént, én azonnal megalapítottam itt a helyi szervezetet. Magam, egy komámmal együtt. Az is volt fogságban, de az vöröskatona nem volt, Sági. Lett valami 15—16 tag ebben a kis községben. De hát nekem már nem tetszett a kezdet sem. Mind olyan emberek jöttek be a pártszervezetbe, akik nem voltak meggyőződve a kommunistasággal, inkább egy ugrást akartak, meg el is érték. Ki vasúton, ki ilyesmi helyeken. Én aztán 56-ban meggyűlöltem, addig kínlódtam. Akkor 56 előtt összeszervezték a két községet, én magam izéltem. Mert mondom, elvtársak, váltsatok le, én már nem bírom. A Rákosi-korszakban rettenetes volt ám egy párttitkárnak a helyzete. Nem mint máma, megfizetik őket. Megfizetni? Én inkább mindig ráfizettem. Mert ha a propagandaanyag nem fogyott el, én köllött kifizetni. Éjjel jöttek az ÁVÉ J k, éjjel jöttek a megyéről, éjjel innen, és majdnem mindig talpon voltam. TTDO
