Arrabona - Múzeumi közlemények 13. (Győr, 1971)

Domonkos O.: A csornai kékfestőműhely

sák az anyagról. Körülbelül másfél óráig kellett főzni, forralni az anyagot. Ez különösen a nem gyárból vásárolt, új árunál volt fontos, mert csak így volt elérhető a textil szálainak megszabadítása a keményítőtől, a festésre, mintázásra alkalmassá tétele. A gyári keményítő annyira befolyásolhatta a mintázás, ill. festés minőségét, hogy arra is ügyeltek a mosókonyhában, hogy jelzést tegyenek a nem keményített oldalra. Nedves állapotban könnyű volt megismerni; a csúszós oldal kapta a gyárban a keményítést. A kelme másik oldalán ,,sz" betűvel jelölték a színét, a majdani mintázandó oldalt, mert azt jobban fogta a festék, és a minták is szebbek lettek a kikészítés után. A kifőzött végeket vagy darabokat tiszta vízben öblítették. A feketekonyha közepén álló, kb. 400 literes fakad vizét egy napig használták öblítésre. Ugyanez a kád szolgált a savazásra is. — A feketekonyha szó szerint értendő, mert a tölcsérszerűen szűkülő deszkás menynyezete koromfekete, valószínűleg kátrányozástól, ami a tartósítást szolgálta. A konyhát felülről egy tetőablak világította meg, amely egyúttal a felszálló vízés savgőzök eltávozására is szolgált. Az öblítés gyorsabbá tételére 1936-ban két nagy betonkádat építettek, egyikben az első, a másikban a jóramosást, a második öblítést végezték. A vizet villanymotorral emelték a kútból a medencékbe. Az öblítés után a szárítóra teregetik a vásznakat. A szárító az udvar közepén áll, nyolc gerendalábon. Szélessége 4,5 méter, hossza 12 méter, magassága pedig 8 méter, a teregetésre szolgáló rácsozat kétszer másfél-másfél méter széles, közöttük deszkázott járda vezet. Akár száz vég áru is elfért a szárítón, melyet azonban csak tavasztól őszig használtak száraz időben. Az esős időszakban a fedett szárító, ill. kocsiszín padlásán teregettek, itt 30—40 vég számára volt hely. A téli szárító szintén fedett épületben volt, kb. 8 méter magasan helyezkedett el rácsozat, alul, a padlózaton pedig gőzfűtésű fűtőtestek álltak. Ezzel az időjárástól is függetleníteni tudta magát az üzem, ami a folyamatos termelés gazdaságossága szempontjából igen fontos tényező. A téli szárító a második világháború után tönkrement, a nyári szárító 1960 körül összedőlt, maradt a fedett szárító. ami a műhely mai termeléséhez elegendő. A száraz végeket újból a feketekonyhába vitték, ahol egy vékony keményítést kaptak. Ehhez búza-, kukorica- vagy burgonyakeményítőt használtak. A forrásban levő vizet egy másfél literes bádogbögre vízzel lehűtötték és beleöntötték a kézmeleg vízben elkevert búzakeményítőt, majd ismét lobogásig hevítették a vizet. Az üstben levő forró keményítőbe belenyomkodták a vásznakat, végeket, hogy jól átitatódjanak. A keményítés kívánt mértékétől függően erősebben vagy gyengébben ki kellett facsarni a kelméket. Ezt a műveletet a múlt század végén még az ún. síráfoZóval végezték. Keményfából készült, három különféle átmérőjű lyukkal ellátott szerszám volt. A keményítős fürdőből kiemelték a kelme egyik végét, azt áthúzták a stráfoló valamelyik lyukán kb. egy kar hosszúságában. Az üst fölött, a falba illeszthetően állt vízszintesen az ún. tokni, karvastagságú farúd. Erre dobták fel a kifacsart darabot, egyik kézzel a rúdhoz szorították, a másikkal pedig a vászon rúd és üst közötti méteres darabján húzták le a stráfolót, kipréselve a felesleges keményítőt. A kész darabot karikában vetették a toknira, mindaddig, míg el nem fogy a vég. Meglehetősen nehéz fizikai munka ez, hiszen gőz fölött és teljes erőkifejtéssel kell dolgozni. Ezért szokták ketten végezni ezt a munkát. Az egyik munkás a toknira szorítja a vásznat, a másik pedig két kézzel húzza le a stráfolóval a felesleges keményítőt. A múlt század végén keményítőgép beállításával szüntették meg, ill. váltották fel ezt a nehéz munkát. Először kézi, majd később gőzerő meghajtású volt e gép, melynek szintén a feketekonyhában volt az állandó helye. Az öntöttvas vázú gép fatek124