Arrabona - Múzeumi közlemények 13. (Győr, 1971)

Sterbetz I.: A hansági túzokállomány természetvédelmi problémái

így értelmezi a közvélemény. E megalkuvó álláspontot azonban alapjában dönti meg a túzok környezetigényének szélesebb körű megismerése, és a populációs csökkenéseket kiváltó egyéb okok időben-térben kiterjesztett helyi vizsgálata. Mint a legtöbb túzokféle, az Otis tarda is elsősorban a félmagas füvű, terjedelmes, nyílt puszták madara, biotópjának Lavrenko (1950) növény földrajzi sztyeppeleírásában találjuk meg a legjellemzőbb, ősi jellegű növénytársulásait. Stegman (1955) az Otis tardában az euráziai sztyepperégiót mindenekelőtt képviselő endemizmust látja, ugyanakkor azonban azt is hangsúlyozza, hogy ez a faj hatalmas elterjedési területén a nyílt pusztáktól gyakran eltávolodik. Kirikow (1960) szerint Ukrajnában a túzok még a XVII—

XVIII. században is elterjedt erdősztyeppelakó. Csak az erdős puszták fokozottabb hasznosításával szorul ki onnan a XIX. század kezdetén. Belső-Ázsia magas hegységeiben még a subalpin régiókba is felhatol. Almásy (1903) a Tjan Shan kétezer méteres hegyi platóin, fenyveserdőkkel övezett havasi réteken, kőgörgeteges folyóvölgyekben vadászott túzokra. Hasonló körülmények között még Svájcban is költött egykor a túzok a XVI. század közepén (Burg-Knopfli, 1930). E faj nagy alkalmazkodóképessége az ásatások és történelem előtti barlangfestmények anyagából is kitűnik. Az első Otis nemhez tartozó lelet, a würtenbergi miocénban talált Otis affinus különböző vízimadarak együtteséből került elő (Lambrecht, 1918), majd a spanyolországi Tajo Segura korai neoliticumban készült barlangfestményein ugyancsak récék, ludak, gémek, Íbiszek és flamingók társaságában szerepel (Fisher, 1959). Mezőgazdasági kultúrterületekre irányuló — és kezdetben talán még nem is kényszerű — térfoglalását a középkortól kezdve Európa-szerte kimutatták (Klafs, 1965). Hazánkban a hansági túzok maradt meg legtovább nagy téradottságokkal párosult, természetes környezetben. Itt az állomány zöme még a legutóbbi évtizedekig a száraz lápréteken élt, s csak a Hány 1947/48. évi, több ezer holdra terjedő kiégése után szorult ki teljesen a szántóföldek életterébe (Studinka, 1957). A Lajta-hansági Állami Gazdaság nagyüzemi tábláin azonban manapság sincs veszélyeztetve a túzok térigénye. A hány populáció összezsugorodásának okait elsősorban más tényezők mozaikképéből kell kikeresnünk, melyek időben-térben váltakozó rangsorban évszázadokon át gyengítették a hazai állományt. Magyarországon az általános európai problémaként számon tartott táj változás és habitatszűkülés jelensége mellett az egykor hatalmas méreteket öltő orvvadászat, a helytelen vadgazdálkodás, háborús károk, kisüzemi földbirtok-felaprózódás, időnkénti természeti katasztrófák, különböző kultúrlétesítmények és a belterjesedő agrotechnika károsította, illetve veszélyezteti napjainkban is a túzokot. Lássuk a továbbiakban, hogy e felsoroltak közül hansági viszonylatban melyik, milyen mértékben érvényesült? Múlt századi vadászati irodalmunkban számtalan nyomát találjuk azoknak a szó szerint értelmezett, nagyüzemi mészárlásoknak, melyek ólmosesős napokon országszerte —• s így a Kisalföldön is tömegben vámolták az ilyenkor röpképtelenné váló, fagyott szárnyú túzokot. Az elgyötört falkákat lóhátról, karikásostorral, kutyákkal hajszolták, vagy karámokba terelve bunkózták agyon. E pusztítások egykor Bécsig, Berlinig, Londonig terjedő vadexportot is kiszolgáltak (Vadászlap 1879. 26. sz.). Bár már rendezett vadászati viszonyaink alaptörvénye, az 1883. évi XX. te. tiltja az ilyen rablógazdálkodást, mégis az első világháborúig tovább lehet követni a „túzokveszedelmek" írásos nyomait. Ugyanakkor a törvényes vadászat túlméretezett, sportszerűtlen formáinak károsítása is alig marad mögötte az orvvadászok pusztításainak. E hajdani vadászatok tömeglövésre tö101