Arrabona - Múzeumi közlemények 13. (Győr, 1971)

Sterbetz I.: A hansági túzokállomány természetvédelmi problémái

1. ábra. Költő túzoktyúk rekvő, a vadat rendkívül nyugtalanító módszereinek hansági emlékeiről Chernél Kálmán (1863) és Chernél István (1899) idézett írásaiban olvashatunk. A hivatalos vadászati statisztikák lelövési adatai is rendkívül magasak. 1884—1893 időközében pl. 9716 túzokot lőttek a Kárpát-medencében. 1908-ban 1223, 1914-ben 1172 darabot. Ebben az időszakban a Kisalföld túzokállományának évente minden kilencedik-tizedik példánya terítékre került (Vadászlap 1895. I. sz., 1906. I. sz., 1915. II. sz., Czakó, 1910). E megadott számok csupán a vadászati igazgatás számára hivatalosan bejelentett mennyiségeket tükrözik, a valóságban lényegesen magasabb mennyiségekkel számolhatunk. Sajnos, az időközben életbe léptetett szigorítások csak a tilalmi idő kiterjesztését s a tyúkok teljes védettségét szolgálták. Az évente kilőhető kakasok mennyiségéről azonban 1947-ig egyetlen rendelet sem intézkedett. Ha tekintetbe vesszük, hogy 1935—40 között 1650 db, és ebből egyedül 1939 két vadászati hónapjában nem kevesebb, mint 405 db túzokkakast lőttek a korabeli határainkkal értelmezett Magyarországon (Kunsági, 1940, Sterbetz, 1964), látjuk, hogy az idők folyamán nem mérséklődött, hanem egyenesen fokozódott a túzok vadászata. A mennyiségi veszteségek mellett minőségében is egyre inkább leromlott a hazai állomány. Az egyoldalú kakasvadászat megrontotta az ivararányt, és ez a populációk tenyészértékének rohamos gyengülésére vezetett. A túzok biológiájának irodalmát időben és térben áttekintve világos választ kapunk e faj egy vagy többnej űségének sokat vitatott kérdésére. A még ma is ősállapotokat tükröző Mongólia végtelen sztyeppéin dürgés idején óriási területekre szétszóródva, párosan találjuk a túzokot (Kozlowa, 1932, Grumt: in Piechoky, 1968). A korai, közép-európai irodalom is hasonló 102