Arrabona - Múzeumi közlemények 12. (Győr, 1970)

Környei A.: Brennbergbányai munkásmozgalmak a két világháború között

Nem rendeződött azonban a munkások és a munkaadó, a munkásosztály és a rendszer viszonya általában. Ahogyan az országban nem tudott konszolidálódni a politikai rendszer, méginkább távol volt a nyugodt uralkodástól itt a nyugati határszélen. A brennbergi ellenállás, a szabotázs és sztrájkmozgalom folyamatos volt, s nem lehetett e mögött nem észrevenni a politikai nyugtalanságot, a rendszer inga tagságának tudatát, bukásába vetett hitet. Az akkori brennbergi munkaviszonyok jellemzésére részletesebben idézünk Vajk Artúr bányamérnök (a későbbi kitűnő bányaigazgató) jelentéséből: „Ha már most a mi Sopron-aknai 2 bányamezőnket, a Légakna és a Zeltner-részt vesszük tekintetbe, azt látjuk, hogy itt még akadálytalan üzemnapokon sem érjük el a teljesítményt, amit nehezebb viszonyok között várunk. A Légakna-részen például 3 fejtőhely és 3 előváj ás január havi összteljesítménye 723 tonna, tehát egy vájár teljesítménye 3,5 csille műszakonként = 21,6 q. Ilyen adatokat bőven idézhetnék, azonban ezek statisztikából bárhol kiolvashatók. Ezen viszonyok indoklását a munkaviszonyokban látom. Ügy nappal, mint éjjeli ellenőrzéseim alkalmával indolenciát, amerikázást tapasztalok. A munkások összegyűlve politizálnak, s bérkérdésről tárgyalnak. Megtörtént, hogy délelőtt 10 óra 45-kor hirtelen jelentem meg a Légakna-részen, s ott 6 csapat közül egy embert találtam csak munkahelyén. Egy igen meleg szénfeltörés 8—10 nap alatti kényelmes lefejtésére az ott dolgozó csapat kérésére segédcsapatot osztottunk be. Bár különös figyelemmel kísértük ezt a munkát, egy teljes hónapig tartott. Minden alkalommal a vágatban ült a legénység, és azt adta okul, hogy most jött lehűlni. A Zeltner-részen két ereszkét telepítettünk. Dőlés irányú hosszuk 23, illetve 26 méter. A széntelepben vannak mélyítve, s tagadhatatlan, hogy amint a 10 métert elértük, sok vizet kaptunk. Ezek lemélyítése 2 hónapig tartott. Különösen a csillések azok, kiknek arroganciája határtalan. Szolgálati szabályzatunk azon pontja, mi szerint a vájár, segédvájár, csillés, tanonc alárendeltségi fokozatot képez, már régen elvesztette nálunk hatályát. Ezeket az állapotokat az altiszti személyzet is teljesen vallja, de véleményem szerint meg van félemlítve, a rokoni kötelékek és egyéb érdekszálak miatt teljesen tehetetlenül áll. Megkérdeztem pl. az egyik aknászt, hogy márt van ma az előirányzott 45 csille helyett csak 12, azt válaszolta: Die Leute leisten ihr möglichsten. Tudatosan hazudik. A főaknász a munkások jelenlétében csak suttogva mer a teljesítményről, annak nevetségesen csekély voltáról felvilágosítást adni, s bár többször tett rá célzást, hogy ismer néhány fölbúj tót, ezek nevét elárulni nem meri. Bár nem tagadható el, hogy üzemünk oly nehéz, melyhez hasonló nálunk nincs több, s vannak derék munkásaink, kik sokat szenvednek, (36 °-os hőség, víz, léghuzat stb.) mégis az a megjegyzésem, hogy e nehéz körülmények szorgalmas munkával lényegesen csökkennének, mert pl. ha egy szint lefejtése a normális 2 hó alatt menne végbe, úgy palás beágyazásaink nem tüzesednének át, vágataink nem mennének törésbe. Részemről energikus altiszti karban s az ifjabb munkások megrendszabályozásában látom a helyzet orvoslását." Eddig szól Vajk mérnök levele, s ehhez még ennyit fűz hozzá Káldor Árpád bányaigazgató: „ ... a helybeli csendőrség sem mer radikálisan intézkedni. Legfeljebb a katonaság intézkedne, de ez nem kívánatos."

25 25 Részletek egy 1920. II. 20-án kelt részletes beszámoló jelentéséből — OL Z. 298. 3. cs. 36. d. 1920. 40—48. p. — Vajk mérnök nagyon jól és józanul ítéli meg a 314