Arrabona - Múzeumi közlemények 8. (Győr, 1966)

Timaffy L.: Adatok a győri szíjgyártó és nyerges mesterek történetéhez

fogásait megtanulni. A kijavított szerszámokat kitisztították és hazaszállították. Ezt mindig szívesen tették, mert egy kicsit szabadultak a műhely zárt világából ki a városba, s a legtöbb helyen még borravalót is kaptak. Nyakukba akasztva vitték a szerszámokat, mert kézben nem bírták volna el. Délben az egész műhely hazament a mester lakására ebédelni. Nagy család gyűlt egybe a mester asztalánál. A családtagokon kívül a jobb mestereknél 6—8 segéd, 2—3 inas tartozott a „nagy család"-ba. Csak a legények ehettek bent a mester asztalánál. Az inasok kint kaptak enni a konyhában, a szolgálóval együtt. Az ebéd rendszerint leves, főzelék hússal, vagy kifőtt tészta volt, de minden héten egyszer kukoricakását is ettek „hagymás zsírral pof önön tve". Ebéd után újra vizet hordtak, fát készítettek be az inasok, majd estig ismét a műhelyben dolgoztak. Este a műhelyt összetakarították, csak azután vacsoráztak: legtöbbször déli maradékot, vagy friss tésztát, esetleg hideg ételt teával., Vacsora után le kellett feküdniök. A mester házában a legényeknek külön szobájuk volt, az inasok pedig a műhelyben aludtak emeletes ágyakon. Sorsuk a mestertől és környezetétől, függött. Goromba mestertől sok verést, pofozást kapott az inas. Ilyen helyen még a legények is verték őket. Emberséges mester nem bántotta az inasát, csak szóval feddte meg. Étel-, vagy szabadidőelvonással fenyítette, s azt sem engedte, hogy a legényei bántsák őket. A jó mesternél családtagok voltak az inasok és nemcsak szakmára tanították őket, hanem emberségre is nevelték. Vasárnap, vagy ünnepnapon a reggeli munkát hamar elvégezték, majd templomba küldték őket. Utána a rajziskola következett. Itt tanulgattak egész délelőtt. A délután szabad volt. Azért, ha elmentek a mester házától, engedélyt kellett kérniük rá. Bejelentés nélkül nem volt szabad sehova sem elmenniök. Barátaikkal a városban sétáltak, télen csúszkáltak, ródliztak, nyáron fürödtek, vagy a dunaparti erdőben sétáltak, játszottak. Lányos házakhoz is eljártak később, a barátokkal együtt. Hét órára, vacsoraidőre mindig haza kellett menniök. A késői kimaradást a mester szigorúan büntette: böjttel, vagy a következő szabadidő elvonásával. Vásárokra is eljártak az inasok. Rendszerint felváltva, az egyik elkísérte a mestert, a másik inas pedig a műhelyben maradt a segédmunkák elvégzésére. Szerettek vásárokra járni. A megrendelések mellett mindig készítettek elegendő mennyiségű új szerszámot a vásárokra is. Ezeket előző nap szépen ládákba rakták, majd előkészítették a sátorponyvát és a rudakat. Ha „messzi vásárra" mentek, még az éjjel rápakoltak egy nagy fuvaros kocsira és el is indultak, hogy reggelre odaérjenek. A mester a bakon ült a fuvaros mellett. Az inas felkuporodott a ládák tetejére, vigyázott, hogy valamit el ne hagyjanak. A „közeli vásárokra" kora hajnalban indultak pirkadatkor., Megérkezés után kijelölt helyükre mentek, lepakoltak, s felverték a sátrat, kirakták a szép szerszámokat, hogy jól lehessen őket látni. Mire a „vásári forgatag" megindult, a mester készen várta a sátorban a vevőket. Ezek válogattak kedvükre, s az inas mindent a mester „kezére adott". A mester dicsérte a portékát, a vevők kifogásokat emeltek, s alkudoztak. Ha megegyeztek, a mester markába csaptak, az inas pedig csomagolt úgy, hogy a ráadásul adott ostorszíjjal összekötötte a megvásárolt szerszámot, s a vevő kezébe adta. Jobb „vásár" után még áldomást is ivott a mester a vevővel a „lacikonyhán", az inasnak pedig borravaló csúszott a markába. Minden attól függött, hogy a vevő meg volt-e elégedve, hogy sikerrel járt-e az alkudozása. Pedig ha a mester n* 163