Arrabona - Múzeumi közlemények 8. (Győr, 1966)

Timaffy L.: Adatok a győri szíjgyártó és nyerges mesterek történetéhez

engedett is, ez már mind előre bele volt számítva a szerszám árába, sőt még az ostor is, amit „ráadásnak" adtak. — Vásár után összepakoltak, felszedelőzköd­tek s úgy indultak kocsival vissza, hazafelé. Végre letelt a három esztendő. A mester bejelentette az ipartestületben a felszabadítás szándékát. Ha megvolt a vasárnapi rajziskoláról a bizonyítvány és egyéb kifogás sem merült fel, az inast felszabadították. Külön vizsgát nem kel­lett még akkor tenni. Utána viszont áldomás volt, rendszerint a mesternél, csa­ládi körben. A segéd, vagy más néven legény, ha tetszett, ott maradt még a régi mesteré­nél, de aztán vándorútra kelt. Mai idős mesterek még mind vándoroltak fiatal korukban. Rendszerint gyalogosan megjárták Komáromot, Bábolnát, Esztergo­mot, dolgoztak Lentiben, Mórott. Ide úgy kerültek, hogy az ottani mester eljött Győrbe és segédet keresett. Mindjárt vele is mentek, ha itteni mesterük elen­gedte őket. Még Selmecbányára is eljutott egyikük, rokoni kapcsolatok révén. A vándorlás után visszatértek Győrbe. A mester és a legény közti viszony szintén családias volt a jó helyeken. Ha sok volt a munka, nem mentek haza ebédelni a mester asztalához, hanem a cselédlány hozta nekik az. ebédet a műhelybe. Ott hamar megették és dolgoztak tovább. A rendkívüli, sürgős munkáért borravalót kaptak. A -munkaidő reggel 7-től 12-ig, s félkettőtől félhétig tartott, vagyis tíz órát. Ezen túl, ha dolgoztak, ezért külön fizetést kaptak. A segédi fizetés a „pengős világban" eleinte 28 Pengő volt egy hétre. Később emelkedett 35—40 Pengőig. A fizetést nemcsak a munka­napokra, hanem az ünnepekre is megkapták. Sok munka esetén vasárnap is dolgoztak délig. Voltak rossz mesterek is, akik igyekeztek agyondolgoztatni a segédeket. Ilyenekről maradt fenn az a régi mondás: „Hétfőn reggel hatkor keltette a legényeket, hogy siessenek, mert már hasukra süt a Nap, s holnapután már szerda lesz és még semmit sem dolgoztak a héten!". Dolgoztak ilyen mester keze alatt is. Amikor aztán egyik vasárnap a másik után dolgoztatta őket, összebeszéltek a legények, s nem mentek be vasárnap reg­gel a műhelybe. A mester várt egy darabig, aztán bejött a szobájukba, s az ágy­ban találta őket. Pattogni kezdett velük, de a legények egységesen kijelentették, hogy inkább adja ki a könyvüket, de vasárnap nem dolgoznak. Ez a kis egysé­ges sztrájk meghátrálásra kényszerítette a mestert, s azután már többet nem kellett vasárnap dolgozniok, A vasárnap egyébként szabad volt. Kocsma, kártya, udvarlás, kirándulás a barátokkal a közeli erdőkbe, hegyekbe, vizitelés, beszélgetés töltötte ki a vasár­napot. Se sport, se mozi, vagy rádió, ilyen szórakozás nem volt akkor még. Más szakmabeli segédekkel is barátkoztak. Együtt csatangoltak az utcákon. Télen még csúszkáltak is a jégen együtt a meglett, nagy legények. A segéd legfőbb munkája a varrás volt. A szabást, összeállítást maga a mes­ter végezte, vagy nagyobb műhelyben külön szabászt tartott, s ilyenkor a mes­ter csak az üzlettel foglalkozott. A műhelyben a szabász ügyelt fel a munkára és parancsolt a segédeknek, ő adta ki a munkát is nekik. A segéd reggel ráült a „csikóra" (küsü, varrószék), s estig azon nyargalt, vagyis varrt, varrt, szaka­datlanul. Volt úgy, hogy esztendőkig nem csináltak mást, mint csak varrtak reg­geltől estig. Ebben aztán tökéletes munkát tudtak végezni. A jól és szépen varrni tudó segédet jobban megbecsülték. Addig kellett a fonalat varrni, amíg akkora nem volt, mint a tű hossza. Hosszabb fonalat nem volt szabad levágni, mert a főnök mindjárt szóvátette. Takarékoskodtak az anyaggal, amennyire csak lehetett. 164

Next

/
Oldalképek
Tartalom