Arrabona - Múzeumi közlemények 7. (Győr, 1965)
Kozák K.: Győr-Sopron megye középkori egyeneszáródású templomairól
a mesterekkel egyeztek s eként az új dolgok észrevétlen lassúsággal formálódtak az alkotásokban, szinte a mesterek akarata ellenére, egyéniségük erejének tudata nélkül. A középkor nem az egyéniség különösségeiben kereste a mesterréválás útját, hanem éppen abban, hogy a mindenki által ismertet folytassa s új, szebb, mélyebb formákkal és értelemmel ismételje. E tekintetben a középkor rokon a görög drámákban s általában a görög művészet korai korszakában, valamint minden nagy közösségi korban meglevő magatartással. A reneszánsz pedig, amely tudatosan tűzte maga elé a görög szellem ébresztését, az egyéniség jegyében éppen az ellenkezőre jutott. Ezért sokkal finomabb elemzést kíván egy-egy, rendszerint névtelenül maradt, középkori művészegyéniség megközelítése: hiszen alig-alig változtat az alakok mozdulatán, állandó ismertetőjegyei, szobrászi epitheon ornansai pedig törvényszerűen azonosak maradnak. Éppen ezeknek az árnyalati változásoknak érzékeny nyomozása teszi a középkori művészet kutatását nehézzé, de egyúttal széppé és gazdaggá. — Ilyen igényekkel látunk most hozzá, hogy a herma értelmezésének kérdései közül néhányat felvázoljunk. 1. A herma kialakulása. J. Braun páter nagy könyvet írt az ereklyetartókról, s ebben — ^z összes, ránkmaradt európai fej ereklyetartók ismeretében — fejlődési menetet is állított fel. 31 Sorrendje, amely egyúttal korrend is, nagy vonalaiban kétségtelenül helyes, bár az általa megállapított formai fejlődésben vannak „szabálytalanságok" amennyiben későbbinek vélt formák ntéha egészen korán felbukkannak (így pl. éppen a mellszobor, vagy félalakos herma). J. Braun fejlődési sorozata ugyanis nagyjából úgy egyszerűsíthető, hogy a korai (XI— XII. századi) fej ereklyetartók valóban csak a fejet a nyakat ábrázolják s így kerülnek talapzatukra, míg a XIII. századtól kezdve a váll egyre testesebbé válik, majd a XV. században és a következőben a herma félalakká nő. Braun fejlődési sorozata szerint Szt. László III. Béla kori fej ereklyetartója valóban csak fej lehetett volna — mint ahogyan a források is a „fej "-re tett esküről szólnak — sa mellkassal megnövelt herma kora jól illeszkednék a XIV. századba, a váradi új, díszes székesegyház és az oszlopos új síremlék korába. Mindez kifogástalanul magyarázná a jelenlegi herma formáját. Sok más meggondolás is szólna mellette. Ilyen például, hogy a XIV. század előtt nem ismerték a sodronyzománcot, természetesen ezzel egyidőben azt is el kell mondanunk, hogy viszont a XIV. században már divatja múlt a vésettaljú zománcnak. A herma fejében belül jóformán nincsen négyzetcentiméternyi terület, amelyen ne lenne forrasztás: toldozás, kalapálásnyom, ezzel szemben a mellkas belseje, néhány foltot nem tekintve, szinte sértetlen. Ha csak erre tekintenénk, akkor a sok viszontagságot megért fejet korábbinak kellene tartanunk a mellkasnál (erre a kérdésre még újból s újból visszatérünk). Többen úgy vélték, hogy 1406 előtt néhány évvel, amikor a győri herma, az elpusztult régebbi helyett, készült volna, az ötvös a Kolozsvári Testvérek váradi lovas-szobrának fejét másolta volna át a hermára. Erre a következőket felelhetem. Nyilvánvaló, hogy a köztudatban élő Szent László kép miatt mind a lovas-szobor, mind az állószobrok az eredeti herma, pontosabban szólván a síremlék Szent László fejét ismételték. Az is nyilvánvaló kell, hogy legyen, hogy az új — oszlopos —• síremlékre kerülő ábrázolás is a régit másolta. A továbbiakban, amikor a mester kérdését vizsgáljuk, látjuk majd, hogy a herma mintája nem lehetett bronz-szobor. El kell tehát eleve vetnünk a lovas-szoborról 31 Braun J., Die Reliquiare des christlichen Kultes und ihre Entwicklung. (Freiburg im Breisgau, 1940) 183
