Arrabona - Múzeumi közlemények 6. (Győr, 1964)

Horváth B.: Adatok Orbán Dezső életéhez és művészetéhez

dítója és elméleti megalapozója azonban a szobrász Hildebrand volt, kinek út­törő, a festészet fejlődésére is döntően kiható szerepét ezúttal is szeretnénk hangsúlyozni. Ez az irány természetesen sokat merített Manet és Monet művé­szetéből is, Monet már említett tájképei csak úgy jó kiindulásként szolgálhattak, mint Maneté, kit Kernstok épp a „Nyolcak" nagyszabású kiállításának évében, 1911-ben nevezett „a legstruktívebb festők egyiké"-nek, szembeállítva azzal az iskolával (az impresszionistákéval), melynek akaratán kívül lett apja s mely a legtöbb charlatánt nevelte. 25 Orbán „Tájkép"-e ez egyik felfogásról a másikra s ebből következően az egyik stílusról a másikra való átmenetnek érdekes, tanulságos példája. Az ed­dig síkban látó és dolgozó művész, ki azonban már a „Charentoni házak"-ban is igyekezett az impresszionizmus végletességeit elkerülni, sőt, egyfajta, már a posztimpresszionizmusra jellemző összefogottságot megvalósítani és felépítettsé­get hangsúlyozni, láthatóan cézannei ösztönzésektől vezettetve megkísérelte levetni magáról az impresszionizmus utolsó maradványait is, a kép középteré­nek házaiban már cézannei értelemben vett teret, szerkezetiséget és testiséget igyekezvén adni. A kép egészén ez új felfogást persze még nem sikerült ke­resztül vinnie a művésznek, bár az erre való törekvés megmutatkozik az elő­térben is, sőt, a falu jobb széle mögött emelkedő dombon is a háttérben, mely a tájat lezáró kékes-lila dombvonulat előtt helyezkedik el világos oldalával remekül éreztetve a hegy anyagát, mélységét és magasságát. A tér, a testiség, az anyag éreztetésének arra a fokára azonban, mint egy-két évvel későbbi csendéleteiben, persze még a középtérben sem jutott el, nemcsak mert a meg­oldás nagyon iskolásán hat, hanem mert még ebben is érződik, mert ily rövid idő alatt nem lehet teljesen levetni egy beidegzett látásmódot és művészi gya­korlatot, az impresszionista képépítési mód maradványa. Ha Orbán tájképét a felépítés szempontjából megvizsgáljuk, azt tapasztal­juk, hogy az tulajdonképpen vízszintes rétegek egymás fölé helyezéséből áll. A jobb oldalon végighaladva öt, a bal oldalon négy réteget különböztethetünk meg. Ezek a rétegek az ábrázolt tájnak egy-egy nagyobb összefüggő egységét foglalják magukba. A legalsó a füves, lapályos előteret, a középső a falucskát házaival, lombos fákkal az épületek körül, e fölött jobbról egy elég magas domb adja a következő réteget (ez nem nyúlik át a másik oldalra), még feljebb a már teljesen síkban kezelt, képszéltől képszélig tartó kékes-lila dombvonulat a negyediket, míg az ötödiket az ugyancsak teljesen síkban kezelt ég jelenti. A képre tehát a vízszintes tagolási mód a jellemző. Ennek a hangsúlyos víz­szintes tagolásnak természetesen megvan a maga nagyon komoly oka, s ez a tagozott táj térproblémájának megoldásával függ össze, tudnunk kell ugyanis, hogy ami a képen vízszintes tagozódást jelent, az a valóságban tulajdonképpen függőleges tagozódás, ami tehát ilymód téri problémát rejt magában. A táj függőleges (szemünkben vízszintesen jelentkező) tagozódása azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a tér is tagozódna. A tér a valóságban állandó, folyama­tos, megszakítás nélküli. Ábrázolása — valljuk be — rendkívül nehéz, a folya­matos teret többnyire nem is tudják ábrázolni, helyette — például Ferenczy Károly is — megszakított teret adnak, a térképzetet egymás mögé, mégpedig a vízszintes tagozódások mentén elhelyezett síkok egymásutánjával keltvén fel, 25 Kernstok Károly: Gondolatok a természetről és a művészetről. Kalauz a Művészház Kernstock Károly retrospektív kiállításához. 1911. nov.— dec. Szerk.: Rózsa Miklós. 12. o. 342

Next

/
Oldalképek
Tartalom