Arrabona - Múzeumi közlemények 6. (Győr, 1964)

Horváth B.: Adatok Orbán Dezső életéhez és művészetéhez

a síkok közti tájat egy-egy vízszintes tagozatban síkfelfogásban megörökítve, miként azt színházi díszleteknél is látjuk. Minél több ilyen sík kerül fel a képre, természetesen mindig a táj tagozódásához igazodva, annál jobban sikerül megközelíteni a folyamatos tér illúzióját, de csak illúzióját, mert ezzel a módszerrel, mely az impresszionista iskola síkábrázolási gyakorlatában oly fontos helyet foglal el, folyamatos teret adni nem lehet. Minthogy a tájat a művészi gyakorlat szempontjából végtelen számú síkra felbontani nem tudjuk, hogy a folyamatos tér illúzióját a lehető legnagyobb mértékben megközelítsük, ezzel a módszerrel a modern művészek — a „Nyolcak" is — elég gyorsan szakítanak visszatérve régebbi korok, így elsősorban a reneszánsz már bevált térábrázoló módszereihez :a vonal-, a szín- és a későbbi levegő perspektívához, az újabbkori mesterek közül elsősoriban Cézanne művészetén okulva. Orbán tájképét látva ami leginkább szembetűnő, az éppen ennek a folyamatos térnek a hiánya, a tér többszöri megszakadása a vízszintes tagozódások mentén, sőt, a bal oldalon egy bizonyos zavar a második és negyedik tagozódás közt, itt ugyanis elsikkadt a térnek az a része, melyet tájrész szempontjából a jobb oldalon látható domb jelent a maga mélységi kiterjedésével. Ezt a dombmélységet kitevő távot a művész a bal oldalon nem pótolta semmivel. A falu és a tájat lezáró dombvonulat között térileg nem helyezkedik el semmi, a falu nem nyúlik hátra, a dombsor baloldali része nem kerül előbbre, legalábbis sem vonalban, sem színben, sem tónusban nincs éreztetve, hogy itt valami lenne, mondjuk, egy sík, lapályos terület, mely a falu házaitól és fáitól nem látszik, vagy hogy a falu hátra nyúlna a tájat lezáró dombsorig, vagy hogy ennek a dombsornak valamilyen nyúlványa jönne előre a falu vonaláig. A kép strukturális felépítése tehát még a maga módszerén belül sem tekinthető helyesen megoldottnak. Ez a hiba különben, melyet Orbán képén konstatálhatunk, más korabeli művészeknél is előfordul, főként azoknál, akik megpróbálván szakítani az impreszszionizmussal, a tér ábrázolásának megoldására tesznek kísérletet, anélkül azonban, hogy az impresszionista látásmóddal lényegében szakítani tudtak volna, mint például Ferenczy, kinek még oly szép képei is gyakran ebben a hibában szenvednek. Említettük már, hogy Orbánnak ez a tájképe az ég megoldásában rokon Ferenczy „Márciusi est" című képével, most tegyük ehhez hozzá, hogy a rokonság nemcsak ebben nyilvánul meg, hanem a kép felépítésében is. A felépítési elv a két képen ugyanaz. Bizonyos rokonság nyilvánul meg formai vonatkozásban is. Orbán hullámzó dombvonulatát látva például lehetetlen nem gondolni Ferenczy ugyancsak háttérként alkalmazott hasonló ritmusú dombvonulatára, vagy a széles, rálátásos előtérnél a „Márciusi est" szélesen láttatott, mélyen befutó sík előterére. A kép hangsúlyos vízszintes tagolása, a középtérben színben és formában kiemelt épületekkel ugyancsak rokon, ami ezen belül Orbán tájképét Ferenczy alkotásától mégis élesen elválasztja, az az, hogy Orbán a középtérben egészen más ritmust alkalmaz, táj elemeit más elosztásban adva, s épületeit térben elhelyezve állítja elénk, megbontva ezzel a középtér Ferenczynél oly hangsúlyos sík jellegét. Lényeges különbség még, hogy Orbán nem alkalmaz olyan nagy összefogásokat, mint Ferenczy, aki az előteret és a középtér épületeit elég sommásan fogja össze. Orbán az előtérben rendkívül, majdnem azt mondhatnánk kicsinyesen részletező, pedig hogy tud másképp is dolgozni, mutatják a középtér jól összefogott épületei. Talán nem tévedünk, ha az Orbán és Ferenczy kép rokonsága kapcsán — mert a rokonságot erősnek érezzük — feltételezzük, hogy Orbán látta, sőt, 343