Arrabona - Múzeumi közlemények 4. (Győr; 1962)

Timaffy László: Orvostörténeti emlékek a mecséri ’tudós gyógyember” hagyományaiban

éppúgy, mint más vidékek tudósai. Legtöbbször napkeltekor, a Nap felé fordulva, néhány betegségnél pedig este a Hold felé kellett miatyánkokat, üdvözlégyeket mondania a betegnek. A mód maga ősi, pogány hagyomány, csak az ima lett benne kereszténnyé. Aki elmosolyodott közben, vagy hitetlenkedett, azt elküldte: „menj, téged nem gyógyitlak!" Négy hold föld jussa volt. Kiadta „árendába", s ebből meglett a kenyere. Betegeitől — hasonlóan másokhoz — nem kért semmit, legfeljebb csak az orvosság árát fogadta el. Sok ajándékot hordtak össze neki a páciensei. Leginkább baromfit, tojást. Szegény ember maradt egész életében, nem „szedte meg magát" a „tudományból", mint más kuruzslók.

10 öreg korában rokonai gondozták haláláig. „Vízibetegségben" halt meg 1942-ben, 84 éves korában. Ágyban csak egy hétig feküdt, orvost nem engedett magához. Imakönyvét, bukszáját, és egy kis kerek tükrét kívánsága szerint melléje tették a koporsóba. „Amikor kivitték, az állványt (ravatalt) fölburogattuk, nehogy visszagyűjjön háborgatni. Az istállóban meg az állatokat megütögettük nyárfasöprüvel, még a szomszédokét is, hogy véletlenül ne tuggyon ártani nekik" — mondták rokonai őseink pogány szokása szerint.

11 „Se szeri-se száma" gyógyításainak. Sokszor hosszú sorban álltak a kocsik háza előtt, olyan sokan keresték. Híre ment még külföldre is. Pozsonyból, Bécsből jöttek hozzá autóval, sőt még Amerikából is kérték levélben, hogy küldjön a híres „flastrom"-ából. Halála után még évek múlva is jöttek levelek a címére. Mindenféle betegségre volt gyógyszere. Gyomorra, szívre, görcsökre, reumára, bőrbajra, kelésekre, kiütésekre, szembajra, tüdőgyulladásra, mérgezésekre, még „rontás" ellen is (szenesvíz), de legsikeresebben sebeket gyógyított, mint más vidékek sebekkel bánó „vájákosai".

12 Törött testrészt nem gyógyított, és vágni sem vágott soha. Ha látta, hogy nem tud segíteni, „böcsületesen megmondta és elküldte az illetőt, hogy mennyen az Isten hírivei". Aki orvosi kezelés alatt állott, ahhoz sem nyúlt hozzá, elküldte szépen. Csak ha már „az orvosok nem tudtak segitenni rajta, akkor próbálta meg ő". Mégis sokszor bepörölték kúruzslás miatt. De soha nem büntették meg, „mert a törvíny kivizsgálta, oszt nem leltek benne hibát." Általános esetei közül leírok néhányat, hogy némi képet alkothassunk prakszisáról. F. M-né Dunaremete: „Kezem meggyült igen csúnyán. Boros zsömlével burogatta és flastromot rakott rá. Egy hetire elmúlt". Sz. J. Kunsziget: „Szögbe líptem, nos elmírgedt. Előbb reszelt répával szívatta ki, osztán kenőcsöt rakott rá, így gyógyított meg". — Kisbodakon M. F-nek „megfolyósodott" a nyaka, „gugás" vót. „Farkasóma levivel mosogatta és kenőcsöt rakott rá. Egy év alatt meggyógyút". — Mecséren mondta el M. V.: „Vasvella bökött a faromba, nos elmírgedt. Igen fájt. A „tudós Ketter" reszelt répát rakott rá. íj jel már annyira oda vótam, hogy nem bírtam tovább. Elszalajtottam a fiamat hozzá, hogy. .. vóna meg az orvosságát! (Jellemző a „parasztorvos" és páciense viszonyára.) El9 Vajkai i. m. (1938) 366. — Alapi Gy., Bűbájosok és boszorkányok Komárom vármegyében. (Komárom 1914) 38. — Iványi B., Adatok a népi gyógyászat történetéhez. Ethn. LXI (1949) 284—285. — Illyés Gy., Puszták népe. Bp. 1942, 229—240. 10 Vajkai i. m, (1938) 362. 11 Timaffy L., Temetkezési hagyományok néhány kisalföldi községiben. (Győr, 1961) Kézirat a Néprajzi Múzeum Adattárában. (P. 216/1961) 23, 71. 12 Szűcs i. m. 265—273. 14 Arrabona 209