Arrabona - Múzeumi közlemények 4. (Győr; 1962)

Vörös Károly: Egy borbélylegény napjai Győrben 1823-ban

A gyerekek meg is jönnek, levetkőznek; Francsics bezárja az ajtót és kérdőre vonja a kisinast. A gyerek tagad, s bár a másik rávall, még akkor is hallgat. Francsics felpofozza; a fiúcska végigzuhan a padlón. Fenyegetőzve tápászkodik fel: panaszra fog menni a principálishoz. A segédet elönti a düh.) „Várj akasztófára való, hogy hát méltó okod legyen a panaszra menni, majd előbb ellátlak" — mondám dühös mérgesen, s megragadám bal kezemmel hajánál fogva, jobb kezemmel kikapám bel zsebemből a kötélkorbácsot, s ugy elkorbácsoltam őtet, hogy, — ha a külső táblák felpattanása magamhoz nem térit — bolond dühömben nem tudom mi történik szegén gyermekkel, s utóbb velem is. Egy derék magas, izmos testalkotásu uri ember lépett be a mühelyajtón, s hozzám ugorva kaput galléromnál visszaránt az előttem a pallón hentergő gyermek mellyől. „Micsoda baromi kegyetlenség ez?, mit vétett ez a szegén gyermek, hogy maga szinte mint gyermekember felette hatalmaskodik és kegyetlenkedik" — mond az uri ember, majd a pallóról felváncorgó gyermekre tekintve, majd engem végigmérve szemeivel. „Mi köze az urnák ezen dologhoz? és hogy meri az ur valakinek az ajtaját felszakajtani?" — kérdem mérges dühösen az izmos uri embert, ki is látván felbőszült dühömet, szelid hangon, szép szavakkal csillapita, hozzátéve beszédje után, midőn már ki akart menni az ajtón: „csillapuljon maga fiatalember, ha nekem is annyi eszem van mint magának, akkor nem jól jövünk ki egymással; az ajtó, melyet felszakajtottam, nem a magáé, — majd afelől holnap is beszélhetünk, ha a szükség ugy hozza magával —, felszakajtani kéntelen voltam, mert azt hittük kivülről, gyilkolás történik idebent; nézzen ki egyszer az ajtón, majd meglátja, mennyi embereket csődített össze ostoba lármájával" — s azzal kitárá az ajtót és elment. Valóban, talán 15 vagy 20 fejet is megpillantottam az ajtón kívül, kik mind be akarának nézni, hogy vájjon mi történik a borbélmühelyben. Elolytám a gyertyát, sebtében levetkőztem, és minekutána az utcán semmi neszt nem hallottam, behajtám a külső táblákat, bezártam a belső ajtót és lefeküdtem. Lefeküdt a két inas is, és midőn regvei felébredtünk, a megvert inas nem volt az ágyban. Nem vártam be, hogy principálisom a műhelybe jöjjön, hanem gyorsan felöltöztem, és szaladtam hozzá hirt adni. Elbeszéltem neki környülállásosan az egész dolgot, hogyan és mért korbácsoltam meg a gyermeket, melyre ő elmosolyodva monda: „én nem bánom, ha a gyermek elszökött, mert ugy is rossz, — de hogy az a rossz kölök ne ugy bánhasson velünk, mint neki tetszik, tehát egy város hajdút küldök érte, melynek fáradságáért maga fog fizetni, Káról. Menjen tehát a városházba és nevemben kérjen egy hajdút, s az menjen el a Szigetbe, ott lakik a gyermeknek az apja, napszámos ember, majd a hajdú nevéről meg fogja találni, a gyermek bizonyosan otthon lesz, késérje ide haza." Sietve mentem a városházhoz, s midőn onnand velem mindjárt jött egy hajdú, előlegesen is átadtam neki egy váltó forintot, csak hogy iparkodjon mentül előbb visszakésérni a gyermeket. Volt is sikere forintomnak, mert még nem volt egészen dél, midőn a gyermek a hajdú késéretében belépett a műhelybe. Principálisom szinte jelen volt, kinek is több kérdéseire minekutána a gyermek nyíltan s bátran megfelelt, s végre bátran kimondá, hogy ő én melylyettem inas nem marad, ugyanazon hajdúval elkésértette a város-házhoz, ezt mondván a gyermeknek: „menj gaz huncfut, nem bánom, hanem minekutána 166