Arrabona - Múzeumi közlemények 4. (Győr; 1962)

Vörös Károly: Egy borbélylegény napjai Győrben 1823-ban

hátam megett álló inas kezéből kiragadám a réz gyertyatartót, s ugy találtam vele homlokon segédtársomat, hogy az egy hang nélkül a padlóra zuhant. Megrémülve tettemtől öntudatlan kaptam sapkámat, pipámat, s mindamellyett, hogy szörnyű üjedt voltam, mégis az inasokhoz intézett ezen szavakkal mentem ki a műhelyből: „Ez a német, ha magához jön itthon ne háljon, mert ha én hazajövök és itthon találom őt, megölöm." (Éjféltájban „fél pityókos fejjel" ér haza a Szigetről, ahol cimboráival mulatozott, közben azonban állandóan remegve: nem az érte küldött őrjáratot látja-e belépni a mulatóhely kapuján? Most örömmel hallja az inastól, hogy „a kutya német" nemsokára magához tért, kimosva sebét — amit különben még a jelenet láttára rémülten elrohanó vendég által a kávéházból sebtében hazahivott principális is megnézett — sa főbiróval fenyegetőzve ugyan, de saját lábán távozott. „De jól esett neki" — teszi hozzá kárörömmel az inas — „mért oly kutya kevély." A mester különben — mint még kiderül — az áldozatot is leszidta, „hogy miért vendégek előtt magokat miveltebben nem viselik", — de nem kevésbbé haragudott Francsicsra is: „azt mondta, hogy megbotozná, ha jelen volna" — fecsegi az inas. Francsics azonban nem izgatja magát: nemes embert úgysem lehet megbotozni.) „Kutya német, csakhogy meg nem döglöttéi" — gondolám magamban: „főbiródtól nemes ember létemre nem félek." Nyugodt kehellyel és szivvel feküdtem le, és nyugodtan aludtam ki az éjét. Másnap reggel, midőn principálisom megjött a műhelybe, kissé zörgölődött, hanem látván, hogy én sem sokra számolom az egész történetet, ott hagyott magamra s elment dolga után. Tisztelt collegám pedig — a mint később megtudám — principálisom lebeszélésére szintén elhallgatott, s néhány hetek múlva tűrhető jó barátokká válytunk. Második emlitést érdemlő esetem ugy június elején adta elől magát, mely aztán conditiomból meg is mozdita. Egy estve, midőn segéd társommal hazakészülénk vacsorára, parancsolám kisebbik inasunknak, hogy mire visszajövök tisztogassa meg másik pár csizmáimat. Haza jöttünk vacsoráról, elmentek az inasok, körülnéztem a műhelyben és szennyesen találtam csizmáimat. „Akasztófára való lusta kölyök" — gondolám magamban, s felől szedtem csizmáimat, keféimet s megtisztogattam magam. Másnap reggel segédtársom conventiósaihoz járt, kisebbik inasunk vizért volt, ketten valánk a műhelyben nagyobbik inasunkkal. „Gondolja csak Károly, mint mondott tegnap estve az Andris, midőn maga neki csizmáit parancsolta megtisztogatni, s ki mentek az ajtón" — mond a gyermek nekem hizelgőleg. „És mit mondott" — kérdem tőle. „Azt mondta, hogy ő ilyen hitvány legénynek nem fog egy nap két pár csizmát tisztogatni." (Francsics megdühödik: először be akarja panaszolni a főnöknél, majd inkább az önbiráskodás mellett dönt. „Egy korbács helyett szolgáló összefont kötél lógott mindég almáriomunk megett egy szegen az inasok számára, ezen kötél korbácsot levettem nyughelyéről s megvizsgálva, hogy vájjon elég erővel bir-e a következő executiot kitartani, kaputom belzsebébe tevém, s nyughatatlankodva vártam vacsoráról vissza az inasokat". 165