Arrabona - Múzeumi közlemények 4. (Győr; 1962)

Vörös Károly: Egy borbélylegény napjai Győrben 1823-ban

is. Különösen a Szigetből néha hatalmas csapat pajtással mentem haza, melyet vagy barátság utján, vagy hitelben szereztem magamnak. Principálisomnak kevés idő kellett ahhoz, hogy kitanulja rendetlen éjjelezéseimet, megtudja iszákosságomat. Szép oktatásokkal, példázódásokkal akara jó útra tériteni, s minekutána nem boldogult velem, néhányszor leszidott, s midőn látta hogy az sem használ, elkergetéssel fenyegetett. Mindazonáltal fenyegetését nem teljesithette ő is oly hertelen; hihető nem kapott minden gondolatra másik segédet, hanem csak kellett neki is velem gyötrődni és tűrni. Győrben töltött időm alatt két, emlitést érdemlő esetim adták elől magokat. Egyik mindjárt nem sokára odamenetelem után, farsangban. Ugyanis mellyettem lévő collegám, — Győrtől nem messze, óvári német születés, — csak akkor múlt ősszel szabadult fel inasságából; Lakász urnái conditiót kapott újévkor conventiósokra, kinél is már ő ott volt, midőn én odaértem. Ezen velem egyidős fiatalember engem mellyette csak ugy bitangolt, és csak alig-alig méltatott néha egy szóra, azt is elkerülhetetlen hivatalosan. Ezen megvetés engem szörnyen bántott. Többször törekedtem a fiatal collegának bizodalmát, barátságát megnyerni, szóval-tettel simogattam őt, — hasztalan! csak a büszkeséget neveltem benne. Végre iszonyú ellenségévé váltam. Egy estve talán az egész városban lakó fiatalság a nagy terembe (Redout) készült bálba menni. Volt munka a borbél műhelyekben. Nálunk is tehát már délután kezdődött a dolog, és tartott majdnem 9 óráig. Az emiitett, mellyettem conditióban lévő segédtársom egész délután nem mutatta magát otthon a borbél műhelyben; két inasainkkal magamnak kellyett robotolnom késő estvélyig. Három fertál múlt éppen kilencre, midőn tisztelt collegám büszkén fütyörészve belépett. Körültekinte a műhelyben, és az ablakból egy hosszúszárú pipát vett kezébe. Azon pillanatban lépett be egy borotválkozandó fiatal ur; az egyik inas szappanyozta őtet, a másik — minekutána már lógó lámpánk fogytára és rosszul égett — az asztalon álló réz gyertyatartót kapa a kezébe, és a benne égő gyertyával világita a szappanyozónak. Én borotvámat fentem. Tisztelt collegám hetykén nevetgérezve beszélgetett az előtte esmeretes fiatal úrral, miközben pipáját megtöltvén, az inas kezében tartott gyertya lángjánál rágyujta. Ez engem — hogy a vendég előtt rágyújt — bosszintott, melyért magamban valamit, már magam sem tudom mit, morogtam. Megvető tekintettel fordult felém, s mindjárt büszkén fordult ismét vissza, mintha azáltal mondani akarta volna: „nyomorult..." Bőszült dühös lettem, úgyannyira, hogy midőn borotválni kezdtem, reszketett a borotva kezemben. Midőn már a borotválást csaknem végeztem, talán legfeljebb ha még két vonást tettem volna, a szerencsétlen collega ismét a gyertyához közeiede pipájával, s amint rágyújtott, meg nem állhatám szó nélkül: „nem tud maga később rágyújtani?" — kérdem őt bizon nem sértő hangon. „Szemtelen, hogy mer maga rám szólni" — feleié a legmegvetőbb tekéntettel. Az utolsó szótag, a „ni" még alig hangzott el száján kivül a szerencsétlen collegának, midőn már elnyúlva előttem feküdt. Talán szája mozdulat jávai együtt mozdult kezem is, bal kezembe kapám jobb kezemből a borotvát, és a 164