Arrabona - Múzeumi közlemények 4. (Győr; 1962)
Vörös Károly: Egy borbélylegény napjai Győrben 1823-ban
A kis inas összeverésének saját inaskorával való kapcsolata ui. egészen világossá válik, ha elolvassuk a visszaemlékezéseknek azokat a részeit, melyek mesterének vele való bánásmódjára vonatkoznak. Principálisa, — a Szappanyos utcában lakó Silinger úr — hirtelenharagú, vérmes és kegyetlen ember: ha elönti a harag, azonnal csattog a korbács, a „Rekfiesli", a 12—14 éves, gyenge testalkatú boldogtalan inas hátán. Szerencsére felesége és leánya jobb lelkek, s ha a főnök fenyegető hangulatát megérzik, kertbe küldik, szántóföldekre szalasztják, vagy éppen szekrénybe bújtatják a kis Francsicsot. De sokszor ez sem sikerül, s ha a dühöngő mester elől találja „ilyenkor osztán bármi csekély hibáért is ugy-ugy elkorbácsola kegyelmes jó principálisom, hogy néha még egy hét múlva is nézegettem lefekvéskor a kék foltokat combjaimon és karjaimon". Apró okok is elégségesek ehhez: egy reggel a csizmák nincsenek kitisztítva, máskor a főnök hazugságon kapja rajta a sötétségtől rettegő kisfiút, aki inkább valótlan állítást kockáztat, nehogy a viharos éjszakában vízért kelljen lemennie a sötét pincébe. De leleplezik: legalább harmincat vágott már rá a mester, mikor leánya kiszedi őrjöngő kezéből. Egy ízben egy kutyát üt le, ki hetek óta a tejet dézsmálja a konyhában, miközben kimondatlanul is őt gyanúsítják a lopással. A kutya ugyan megmarad, de mégis sintérnek nevezik és azóta állandóan ezzel bosszantják. Többször haza is szökik, de apja, az egyre nehezebben élő iparos mindig hazaviszi mesteréhez, miközben a szegényember sorsával szükségképpen velejáró kellemetlenségről, szenvedésekről, s a szükséges türelemről szóló rezignált bölcsességekkel vigasztalja. Az utolsó alkalommal azonban — néhány hónappal felszabadulása előtt — már a mester nem hajlandó visszavenni érzékeny természetű inasát, aki végül utolsó hónapjait mégis csak egy másik borbély inasaként tölti el és szabadul fel. De a négy keserves év minden keserűsége és megaláztatása itt Győrben, a szerencsétlen kisinasnak az arcán és hátán fog — ha meg nem is bocsátható, de nagyon is érthető módon — elégtételt és kiegyenlítődést keresni. A segédtársának fejére mért ütéshez az indulat ugyancsak ezekben a pápai inasévekben kezd felforrni: a tüzet alája már egy, a kegyetlen mester és az érzékeny inas általános ellentétén túlmenő, speciálisan hazai probléma rakja. „Hitvány kis apró gyermek voltam — emlékezik vissza inassága első heteire — öltözetem és nyelvem tiszta magyar: az egész háznépe pedig csupa német." Német mindenekelőtt maga a fentemlített kegyetlen és dühöngő mester, Silinger úr, „egy eredeti külső országi mérges német, ki még a francia háborúból maradt itt hátra Magyarországban, mint elbocsájtott Unterarzt"; ahhoz a fizikailag is ellenszenves képhez, melyet róla rajzol („fekete ragyás arc, kidagadt nagy szemek, hosszú szürke szem szőrök") szervesen hozzátartozik német ordítása, hibás akcentusu magyar beszéde. Németek a segédjei is: németül beszél velük inasának feje fölött. Német a szolgálólány is („sváb ringyó" — írja róla dühösen, mikor őt okolja azért, hogy hallgatólagosan a tejlopással gyanúsítják) az ordítás, a fenyegető szavak, melyeket verés közben hall, vagy melyekkel keresik: mind németek. S az ellenszenv még tovább tágul, kiterjed egy egész társadalomra: „Akkori időben szégyen volt magyarnak lenni: a pórnép között úgy mint az úri házakban félvállról néztek le ránk, ha magyarnak vallottuk magunkat, kivált ha még azt is hozzátettük, hogy nem beszélünk más nyelvet csak magyart: akkor tüstént lehete hallani: das ist ein ungarischer Ochs." S ráadásul látnia kellett azt is, hogy Silinger úr a vármegye chirurgusa, gyakori vendége az alispán asztalának, a pápai borbélyok grémiumának elnöke, 160
