Székesfehérvári Szemle 5. évf. (1935)

A székesfehérvári bazilika csontvázainak embertani jelentősége. mint most, két esztendő előtt szemem láttára nagy erővel betörettetvén, egy kertecske alsó párkányára fordíttatott.« De vájjon okultunk-e? Vájjon elkövettünk-e ezután mindent, hogy legalább a jövőben előkerülő sírok megmentessenek a nemzeti kegyelet és a hazai tudományosság számára? Sajnos, nem. 1862-ben, majd 1874-ben és 1882-ben újból munkások csákánya döngette a székesfehérvári királysírok márványkoporsóit. Henszlmann Imre a kiváló régész és műtörténész vezette az ásatásokat, a saját szakmája^ szempontjából valóban nagy alapossággal és hozzáértéssel. Ásatásainak nagyszerű eredményeiről két értékes munkában számolt be s alaposan tisztázta Szent István bazilikájának építészeti és műtörténeti kérdéseit. Sőt rajta volt, hogy az előkerülő királyi csontvázakat is megmentse. Nem egyedül rajta múlott, hogy a »mentés«-bői valójában »pusztítás« lett. Henszlmann munkájából megállapítható, hogy a négyszeri ásatás alatt az Árpádok és vegyesházbeli királyoknak, valamint más előkelő magyar családoknak legalább 38 sírja került elő s egyben túlnyomó részt el is pusztult, szakértő antropológiai ásatások hiányában a magyarság és az Árpádok fajisága ismeretének mérhetetlen kárára. Mert maga Henszlmann tanúsítja, hogy a sírok legnagyobb részében, amikor felbontotta, még teljesen ép csontvázak hevertek s ahol bolygatás volt, az is többnyire újabb keletű. »Kénytelen vagyok megjegyezni, — írja Henszlmann — hogy valamint az én felügyeletem alatt, úgy Erdy alatt 1848-ban véghezvitt ásatás alkalmával, egyetlen egy sírra sem akadtunk, melyről biztosan lehetne mondani, hogy azt a török megfosztotta; ellenben akadtam számos sírra, melyek saját véreink által, még pedig csak a múlt század vége felé, vagy épen a jelen században történt barbár kifosztása minden kétségen kívül van, mit a szoros igazság érdekében nem szabad elhallgatnom«. És vájjon mi lett a sorsuk a Henszlmann által ugy-ahogy megmentett csontvázaknak? Többnyire további hányattatás és pusztulás. Egy részük ugyan Török Aurél kezei közé került tudományos vizsgálatra, de már akkor oly kevert állapotban, hogy vizsgálatukból ő sem tudott sokat kihozni. Különben is akkor az embertani tudománynak is kezdetlegesebbek voltak még szempontjai, módszerei és tapasztalatai, főleg pedig hiányzott a régészetileg hitelesített összehasonlító anyag. Ezért az akkor megvizsgált csontvázak is új tudományos vizsgálatra szorulnak, feltéve, hogy további sorsuk és jelenlegi hollétük megállapítható. Ám hagyjuk a multat. Ami hiba történt, az megtörtént, azon segíteni sokat már úgy sem lehet. De legalább okuljunk a jövőre s a mulasztottakat pótoljuk azzal, hogy megmentjük, ami még megmenthető. - »• '—