Székesfehérvári Szemle 3. évf. (1933)

8 SZÉKESFEHÉRVÁRI SZEMLE Csak a villámot várják és a baltás napot, Mikor nyögnek és buknak a víg hatalmasok . .. (Hát itt is... ! Harc a latért ? Az erőszak a jog ? Az egész teremtésen egy átok gomolyog И ... Az úton jön egy lányka. Vak aggastyánt vezet. ö, a második lenyúló, segítő szeretet ! A fák közt, szinte rémlik, csodálat suhan át : Csitt, ember jár közöttünk ! Ó magasabb világ ! Az egészség megíogja a betegség kezét ! О fenséges, szent Ember ! Ó, szent hegyi beszéd I íme Prohászka lelkének tevékeny emberszeretete : a Caritas ma általánossá vált a magyar költészetben. Nincs már külön katolikus költészet, mely élesen elkülönítené a túlsó oldaltól — újra eggyé olvad a költészet az emberszeretetet és ístenkeresés problémájában. Szabó Lőrincet, Sárközy Györgyöt, Máray Sándort ugyanaz az érzés hajtja, mint a papköltőinket — csupán a Dózsa György imádó proletárköltőnk : Ilylyés Gyula és József Attila járnak még külön utakon. Igen mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim ! A prohászkai lélekből kiáramló láthatatlan erőhullámok teleárasztották a magyar eget és a költők érzékeny lelke, mind megannyi finom felvevő készülék az Ő lelkének hullámhosszára beállítva szívük hangszóróján zengik tovább az Isten dalnokának világát: a mindent átfogó, diadalmas szeretetet ! Városunk múltjából, — Lakosság. Székesfekérvár lakosainak nagy tömege, de még a kezdettől fogva u. n. jó családok sarja sem tudja már, mikor, honnan származott ide az őse. Nem ismeri első (bevándorolt) ősét, annak foglalkozását, vagyoni helyzetét, pedig, — talán szeretné tudni, mert a család múltjának legcsekélyebb emléke sem lehet közömbös a komolyan, nemesen gondolkodó utód előtt. Tudjuk, — a történelem is tanúsítja, — hogy az ősök nevének, viselt dolgaiknak az ismerete, a szülőföld szeretete mekkora mértékben növeli önérzetünket s egyben az áldozatos hazafiság, az igaz hazaszeretet mélységes, szent fogalmát. Tisztelettel tekintünk a roskatag aggastyánra, tisztelettel s nem minden megindulás nélkül az ősök fejfájára, önérzettel beszélünk polgári voltunk régiségéről : a szép- és dédapáról, ki jóllehet egyszerű sorsból származott, de a maga idejében ezen városnak ilyen-olyan tisztes, vagy éppenséggel tekintélyes polgára volt. A mondottak szerint talán nem végzek hiábavaló, céltalan munkát, amidőn — több évi fáradozás után városunk régi ház- és földbirtokos polgárainak időről-időre összefoglalt — névsorát, foglalkozását (iparosait) s régebbi vagyoni helyzetét ezen lap hasábjain folytatólagosan közlöm. Nyilvánvaló, hogy itt nem a török hódoltság korabeli (1543—1688) lakosságra gondolok, hanem az ezt követő jó 200 esztendőre, mely idő alatt városunk az ősi nagyság romhalmazából új életre támadt. Városunk régi (középkori) lakosságáról; annak mivoltáról csak szórványos adataink vannak, mert a régi krónikák, majd a későbbi történetírók is csak a vezérlő, kiváló egyéniségekről emlékeznek meg; a tömegről, a zömről csak azt tudjuk, hogy volt, dolgozott, küzdött és szenvedett magáért, másokért s egyben a hazáért. Boldog emlékű Károly János nagyprépostnak 1896-ban megjelent „Fejér Vármegye Története" с érdemes, nagy művében össze van gyűjtve mindaz, amit városunk lakosságáról kezdettől fogva, 1543-ban történt elfoglalásáig tudunk. Az erre következő, majd 150 esztendőt (1688-ig) a török uralom gyászfátyola borítja. Csak az újabban felfedezett török kincstári számadási könyvekből (Defterek) tudunk meg egyet-mást a város állapotáról, akkori lakosairól. A török defterekből közli Károly János idézett művében (II. kt. 280 o.) azon polgárok neveit, akik a török uralom első évében (1544) még itt laktak. E szerint az egész városban mindössze 136 magyar család volt: ebből 15 a Várban, 78 a külső várban (a mai Sziget és Palotaváros) és 43 az u. n, Ingoványban (a mai Rácváros északkeleti része). A névsoron meglátszik, hogy ez a visszamaradt lakosság színmagyar volt, de a hoszszú rabságban ez is fogyott. A visszafoglalás évében (1688. máj. 19.) számos (?) felnőttet, de mindössze csak 50 magyar gyermeket vehettek el a kivonuló törököktől. Ebből az amúgy is csekély felnőttből alig maradt a városban, mert a pogány hitű gyermekeket Győrbe és Budára vitték. A nagy nyomorúságban sínylődő romváros« ban a betóduló katonaság foglalta el a török helyét : a szebb, jobb, lakható épületeket s megkezdte a romok eltakarítását, Ezek után (még az elfoglalás évében) megélénkül az élet, de nem csupán az „idegen, rokkant katonaságtól" vagy az „idegenből jött" iparosoktól, amiként azt Károly J. kissé sopánkodva megjegyzi, mert ennek a kornak írásos emlékeit nem ismerte, nem ismerhette. A mostanában napvilágra került iratok mást mondanak. Ezekből megtudjuk, hogy kezdetben, a környékbeli magyarság gyarapítja inkább lakosság számát. Ezek az első telepesek nagyrészt magyarok. A magyarságból eleinte alig jut a Belvárosba ; igazi fészkük a mai Palotaés Rácváros, amelybe csak később szivárog némi német elem is. Elmúlik 20—30 esztendő, mire a lassan beszűrődő német iparosság, mint — intelligensebb, tapasztaltabb, képzettebb elem maga, .