Székesfehérvári Szemle 3. évf. (1933)
SZÉKESFEHÉRVÁRI SZEMLE 7 S ahogy közeled.k az óceán felé : Vize a hajdan kristályos nedű Nem érdemes már, de sós és keserű, És keserűn és ádázul rohan, S gúnynak érzi, ha valaki megáll, S döbbenve szól : mi hatalmas folyam ! Akkor a delta a forrásra gondol, Amely körül fekete fenyők állnak, És csend van, csak a juhnyáj kolompol. Nincs vad meder és nincs pocsolyás árok, A fűben szivárog egy halk erecske És azt hinnéd, hogy mindjárt elszivárog. A forrás mellett ül egy kisfiú, Tiszta kezét a vízbe mártja, És ezt a folyam deltáig érzi, S a boldogságtól megremeg a partja, (Mikor a delta a forrásra gondol.) Indirekte Prohászka hatásnak kell mondanom a legújabb költői nemzedék kiváló képviselőjének : Horváth Bélának Claudeli inspirációból kinőtt virágait is : „Én jel vagyok, ki Téged tükröz itt, én nyom vagyok ujjad nyomán, a Te nyomod, Tebenned voltam, amikor még nem éltem és most lékem, a Te templomod." A legújabb líra költői nemzedéke azonban egy lépéssel tovább megy. Néki a természet nem a hangúlatok hamvvedre, nem szimbólumokká szublimált világ. Objektív keménységgel szemléli a világot, a mélyére akar nézni a dolgoknak. Az a felfogása, hogy mindennek rendeltetése, célja, hivatása van ebben a világegyetemben s az egyén, ha költő is nem szuverén, nem az individualizmus féktelen d'annunziói tipusa, hanem etikai lény, akiben magasabb kótelességérzetnek kell parancsolnia. 1 ) Ez a modern tárgyias költészet nálunk ismét csak Prohászka diadalmas világnézetének tárházából merít, nem nyelvéből már, hanem szociális éleművéből, tanításának Isten és ember szeretetéből, amikor a szent-ferenci életközelséget; természet és ember testvériességet ; a tevékeny szeretetet, emberbaráti érzést, krisztusi szocializmust és végül Istenben elolvadó naiv gyermekséget tűzte ki költészete vezető eszményeiül. Ugyanaz az elgondolás ez, mely „Ideale Sachlichkeit" néven most új tartalommal tölti el a modern német költészetet. Ennek az iránynak lelke mai magyar költészetünknek egyik fénylő napja: Mécs László. Az ő költészetét nem kell taglalnom, Talán nincs senki, aki ne hallotta volna a „Királyfi három bánatát", „A gyermek játszani akar", a „Vigyázz állásban", „Rohanás a tavaszban", „Aranyos kicsikém" csodás ihletű költeményeit. Mécs László „hívó és harcos énekét a legszegényebbek, a legkitagadottabbak szolgálatába állítja, a szeretett vizében akarja megfüröszteni és a tisztaság testvériségében eggyé szeretné olvasztani az emberiséget" — írja Kállay Miklós. *) Kállay Miklós : A magyar költészet új ösvényein, Magy. Szemle XVI. K. 345. 1. Nem a prohászkai tevékeny emberszeretet, krisztusi demokrácia és szocializmus gondolatköre-e ez ? Már nem szimbólumok, képek, belső érzés hullámok harmóniája ez, hanem életvalóság, belső tárgyiasság, mely előtt valóságcél lebeg ! Ez tárgyi költészet, mert anyaga, tartalma az élet — a krisztusi erkölcs látószögéből szemlélve. — Mécs Lászlónál „a sötét tónusokból, belső háborgó zengésekből mindig harmónia fakad, a szociális nyomorúság infernóiból, diadalmasan zeng ki, a bizalom rendelhetetlen optinizmusa" Mécs László ideálja, a mai elesett embernél emberebb ember, belülről megváltottabb, szabadabb, tevékenyebb és testvéribb ember ! A vadócokba rózsát akar ojtani, hogy szebb legyen a föld ! Az új ember az assisi poverello örömittas lelkével áll majd a világba, vidám, gyermeteg lélekkel örül az életnek, mint a költő, és Kristófként menti át a tiszta, ártatlan gyermetegséget az ó világ fekete, zagyva vizén keresztül az uj világ boldogság szigetére! Az új ember lelke életöröm és aszkézis egyúttal, kegyelemdús szerető testvériség, mely magába öleli az egyetemes kereszténységet, sőt tovább úgy embertestvériséget hirdet, küzdelemre nem is gondol, boldog gyermeki mosollyal néz mindig Isten arcába : (Visszamosolygok az Istenre!) Szelídebb, inkább szemlélődő Kocsis László lírája. Színei nem kápráztatnak bíbor és arany töndökléssel, nem nehezülnek rá komor nehéz árnyékok sem, hanem gyengédek, szelídek szinte a XV. sz. dominikánus mester Fiesole esetére emlékeztetnek. „Kolostori csend, életem zenéje" mondja, azonban a kolostori intérieure, templomi csend, umbriai tájak lágy zöld tónusa mellett lelkét Szent Ferenc alakja, ihlette és boldog testvéri örömre ajzotta lelke húrjait. Ebben a természet és ember testvériességben rokon Mécs Lászlóval, kihez egyébként baráti szálak is fűzik és ebben rokon Prohászkával is, kinek ihletett képgazdasága ott tündöklik Kocsis László költői stílusán is. Az új spirituális költészetnek még több képviselőjéről lehetne beszélni : Székely László, Bárdosi Németh János, Pável Ágoston, Nagy Miklós, Rónay György mind az új szociális életérzést hirdetik, „a másokig lenyúló, segítő szeretetet." Idézem Székely László egy versét: „Erdei elmélkedés"-t, mely erre az új életérzésre rávilágít. Mondják : itt él a béke s a kósza Csend zenél. Én a fák alá látok : a harc itt sem henyél. Mindenek marakodnak. Itt ág ágat cibál, , Itt minden bokor gyilkos, minden fa kannibál. Az a satnya kis fácska, az a sápadt bokor Az önző tölgy tövében kis fényért fuldokol, Itt, aki nem törekszik, örökkön elmarad Más lopja el tőle a drága sugarat. Kis növény-proletárok epedve vesznek el. A koronás fa hullán gázol s úgy ünnepel : ó, vád a nagyok ellen a vérszegény virág ! Ó, gyászos kiskoporsók a megfojtott csirák !
