Székesfehérvári Szemle 3. évf. (1933)
SZÉKESFEHÉRVÁRI SZEMLE 5 A természet át van szellemesítve képeível. Minden szava életet lehel, szint, ragyogást ad, mintha valami összesűrített életfluidum, mint alvó helyzeti energia élne szavaiban; mely legott áttüzesedik, feléled, életté, mosolygássá válik, mihelyt az 0 szemének látószögéből tekintve az isteni szépség visszatükrözését, a győzedelmes életet festi. — Hasonlatai megkapóan igazak, reálisak, melyek egyszerre szemléletessé teszik gondolatait. A világ fiainak „marhacsapásairól" beszél; sötét, hideg, jégvermes gondolatok; ösztönös, vad, bozontos emberi természetről ; vaspatkós erőszakról ; rothadó elkásásodó népekről, az érzékiség örökös fortyogásairól ; az ázsiai ember kedélyéről, mely nem hímes rét, hanem békanyálas, hideg víz ; A farizeusok : a ragyogó májusi napkelet hátterében cirpelő nagy bőregerek ; az apostolok : bükkök és sólymok, töretlen szűz föld. 1 ) Nemcsak képei élnek azonban, olykor egész gondolatsorai mint valami ősi ritmikus teremtőárban hömpölyögnek tova, Alig kezd gondolkozni, beszélni valamiről : a gondolat rögtön megelevenedik és alakot, élő plasztikus alakot ölt, A keresztről elmélkedik, mely ott áll magasan az éjben, a bűnök sikamlós országútján. Egyszerre látomása támad : „Azután leemeli sebzett kezeit s lábait az Ür Jézus a szegekről, lelép a keresztről s elindul a bódult világba, melyre oly nehéz a szive s véres kezeivel borogatja az ifjúság fölhevült homlokát, meghinti a tiszta leánylelkek liliomait, a rothadó világ fekélyeire ráborítja lázas sebeit s mint Elizeus hajdan a halott fiúra, úgy borúit rá a szenvedő Krisztus sebzett testével a világra. Végigmegy a családok szentélyein, parketten és taposott földön; a családi otthonok falára fölakasztja töviskoszorús arcának képét. Elmegy a múzeumok, színházak, tánctermek, klinikák, szanatóriumok, téboly dák mellett ; megrendül és sír, mint egykor Jeruzsálem fölött. О jöjjetek utánam s küzdjetek ; jöjjetek közelebb, ha gyöngék vagytok ; érezzétek meleg szivem s vérem lehet. Küzdjetek a vérontásig s kérjétek a kegyelmet szenvedésemre való tekintettel, győzni fogtok !" (Elmélkedések. Proh. Ott. összegyűjtött műnk. VII. K. 109. 1.) Fantáziájának másik tulajdonsága, hogy sohasem hagyja el a földet, a magyar talaj valóságát. Az Isten kegyeiről beszél, de nem felejtkezik el a muskátliról és szegfűről. Mint valami hatalmas Dürer metszet, vagy Cranach kép áll előttünk az evangéliumi kép, de magyar köntösben, magyar tájjal, naiv gyermeki melegséggel, az otthon illatával. ír a „kenyérillatú csók"-ról ; karácsony éjjelén a szent szűz keble attól az édes tejtől dagad, mely az Istennek első élete lesz ; ajkára az a méz van kiöntve, melynek csókja és mosolya a gyermek Jézus első élvezete. — Valami puha, meleg, érzelmes lágyság van színein. Innen fakadnak az olyan hasonlatok, mint az édesanyáé, aki eltakarja gyermeke elől az arcát, aztán ránéz, hogy mosolyra gyúljon. — Vagy ilyen sorok: !) Sík Sándor ; Prohászka Ottokár a költő. Magy. Kult. 1927. 347. L „Gyermeki szemmel nézek Isten s jövőm s örök célom szent homályába. Sötét szobákon szaladok végig Atyám karjaiba — beleszaladok mint a templomtéren játszó gyermek a templomba egész az oltárlépcsőig s ott elbeszélek Jézusommal s csókot hintek feléje." 1 ) Ez a nyelv, ez a stilművészet szülte a magyar katolikus szimbolizmust és hatott ezen keresztül modern költészetünkre általában, a lira központi napjául az Istenkeresés problémáját tűzve. Prohászka írásai — írja Alszeghy Zs. 2 ) — ébresztették a katolicizmus poétáit arra a tudatra, hogy a mi vallásunk a misztikus mélységek és magasságok kincsesháza, mely szinte megköveteli az egyetemes művészet legsejtetőbb stílusát : a szimbolizmust. Erre a vallásos szimbolizmusra gondolunk mindjárt Harsányi Lajos és Sík Sándor nevének említésénél, Harsányi Lajos ízzig-véríg szimbolista. Hatalmas költeményéből a „ Hagia Sophiá"-ból a hét szentség misztikus oszlopaira épített lélek palota, az Ür papjának fenséges hivatása tárul elénk a költői képzelet, képek, szavak, szimbólumok színes, zengő köveiből, „A szimbolikus kifejezésnek kevesen alkották meg oly pazar tárházát, mint Harsányi — írja Várkonyi 3 ) —, fantáziája a liturgikus színek arany, bibor, lila és smaragd kápkázataiban ég és tömör illatokban fürdik, mint az alkonyi nap áldozata a virágpárás mezők fölött," Mínde festői képek zenei ritmusában, a szimbólumok csodás fantázia épületéből Isten túlvilági fényességét ép oly napraforgószemekkel nézi, mint Prohászka a Sárrét, Velencei tó, Pilisi hegyek csodáját. Benne is megelevenedik a szines Rábaközi táj, a Fertő csendje, a Dunántúli napkelte és a hold ragyogása. Lelke két oltáron pihen: „a szent kereszt zsámolyán és a nagy természet Istenhez emelkedő csodái előtt." „Az élet muzsikája" és a „Toronyzene" с köteteiben a tájszínek csodás szivárványát varázsolja elénk, mely ölelésével ráborul a földi létre és összeköti a végtelennel. . . „A hársvirág most permetez a tóra. A nyári est reám borul, És ütni kezd halkan az ihlet-óra. Messziről jő a szénák illatárja. Örök titkú könyvét az ég Csillag betűivel halkan kitárja. Valahol búg egy mély gordonka hangja. A pitvarban a gyermek Álmos fejét anyja ölébe hajtja. Nyugalom van, a madár alszik bokrán, Ó, asszonyom, Szűz Mária, Én ily szent alkonyatkor gondolok rád !" (A hársvirág most. . . 1) Sík Sándor : Prohászka Ottokár a költő. Magy. Kult. 1919. 348. 1. 2 ) Alszeghy Zsolt : A XIX. század irodalma. 3 ) Várkonyi Nándor : A modern magyar irodalom. 261. 1.
