Székesfehérvári Szemle 3. évf. (1933)
SZÉKESFEHÉRVARI SZEMLE Mennyi lendület a futó patakokban, az Alpok zuhatagaiban, a Niagara siketítő bugásában, félelmetes vízomladékaiban, a Nilus árjának szélesritmüsú lüktetésében. Mennyi a tengerek örök nyughatatlanságában. viharverte vízcsúcsaiban, dübörgő mélységeiben ! És a földnek, a csillagoknak szédítő forgolódásában egymás köré hajított végnélküli kavargásában a mindenség határtalan párkányáig..." (Proh. Ottokár: Összegyűjtött munkái VII. k. 262—263.) íme Prohászka misztikus extázísa eleven ritmussá válik és megteremti a lelkiélet költészetének stílusát ! Az „Élő vizek forrása" a misztikus lélek földi révbe érkezése. Ügy állunk az ő világa előtt, mint Arany János Dante lelki mélysége előtt, melynek vízióiban : „Ránk száll a szférák félelmetes csendje, hol az örökkévalóság szárnysuhogása sodorja a percnyi emberéltek millióit." Fölötte az Isten lelke lebeg és „nem ismert világnak érzi nyomását az ember." Prohászka Istent itt már egész közelről hallja. Érzi, hogy szemei rászegeződnek s a szavak fátyolán keresztűl ott áll 0, a lélek jegyese ! íme a minden idők Prohászkája, aki mindent „Sub specie aeternitatís", az örökkévalóság látószegéből tekint ! Ezek az erőhullámok, melyek lelkéből kiáradnak a magyar kozmoszba. Az örök szépség Prohászka lélekhárfáján örök harmóniákat pengetett és mély zengésére rezonált a magyar ég ezernyi húrú emberhárfája. Itt válik Prohászka, a filozófus, — művésszé, a lélek művészévé; itt válik a tudós költővé. — Mert ki a költő, ki az igazi művész? Az-e, aki formai tökéletességgel képes szavakba Öltöztetni virágba pattant gondolatait? Az-e, aki finom ecsetvonásokkal a természet ragyogását, vagy bágyadt halódását képes vászonra vetíteni? Az-e, aki érzékeny vésővel Milói Venust képes elővarázsolni a hideg alaktalan márványtömbből, vagy az, aki lelket lehel az anyagba, aki a Végtelen ezerváltozatú húrjain örök melódiákat dalol, aki csodás pompájú színkép ragyogásában visszasugározza a Napot, aki visszasugározza az Istent ? ! Prohászka ebben az értelemben a legnagyobb művészek és költők között foglal helyet. Szeméből az örökkévalóság sugara fénylik, lelkében az örök élet ritmusa lüktet, szaván és gondolatain Isten végtelen harmóniája tükrözik. — Nincs igazi halál — hirdeti más helyütt „élet van a halálban is", csak „más világ, új világ" az, melyen át a koporsó vezet. Üj világ, mely „tele van a végtelenség perspectiváíval, ahol végtelenbe menő utak ingerlik a szellemeket s ahol mind-mind megy és megy és nem pihen ; világ az, mely mindenestül úton van, úton a fák, a bokrok, a hegyek, a vizek ; úton az utak s útra kényszerít a tudat, hogy „magnum iter" s nem érünk a végére" ... „Itt a földön minden lapulni akar, a hegyek is lekívánkoznak : ott pedig minden nyúlik és feszül föl s kinő a végtelenbe ; a lelkek mint érző hegyek, mint élő dómok emelkednek s nyúlnak föl, gondolataik, vágyaik mint a léleknek rezgései s kisugárzásai a végtelenbe." (Túlvilág torn.) Prohászka, a költő lélekáramai kisugárzottak a magyar kozmoszba és a sötétségben kis villanylámpák kigyúltak — költői lelkek, kik saját lelkük hangszóróján át százszoros erővel zengik az örök dallamokat, melyeket a mester dalolt. Főleg két irányban hatott Prohászka modern magyar költészetünkre: 1) nyelvének zenéje, nyelvének mozgalmas élete révén és 2) tanításának, életművének útján : az emberben kifaragott Istenarc magnetikus vonzóerejénél fogva. Minden művészet anyagban jut kifejezésre. A költészet anyaga a nyelv. A költő valahogy megteremti a maga nyelvét, amelyen szólnia kell s amelyen kívülállóan nem szólhat. Prohászkának is van költői nyelve. Ez a nyelv a „nagy stilus" nyelve — mondja Dénes Tibor. — Ebben a nyelvben valami különös, vibráló lélek van. Ez a lé- » lek adja meg azt a különös ritmust, azt a fájdalmas melódiát. Ebben a nyelvben van valami szlávos tragikum. Apró mondatok, halk szavak, csöndes zenék, kicsiny megszakítások, elfojtott sóhajok. A hangnem mindig moll. Nincs benne duros átmenet, soha fortissimo, csak piano. A románc, a balalajka felséges belső ritmusában énekelnek az ö kékszínű hangjai. Az ő költői nyelve kicsit fájdalmas, kicsit halk, de nagyskálájú. Csak ezen és csak ő tudott rajta énekelni. 1 ) Nyelve mint nála minden : élet, minden át- ' élésből, valóságos megtapasztalásból, végigélésből fakadt — mondja Sík Sándor. 2 ) — Istent, például önmagában, a saját lelkében látja, mintegy belső ölelésben, „Ha magamba nézek, — mondja — öntudatom mintegy a barlang szája s azon át s abból ki, fölséges szép, éteri, verőfényes világba nézek. Beléd nézek, téged látlak." „Érezlek s élvezlek". Minden szava a viziós képzetkörhöz tartozik : nézés, látás, befelé nézés és átérzés. Ugyanez az üde élet, bensőséges melegség, viziós képsorozat színes tónusokban sugárzik végik a természeten. Valami őserejű és mégis gyermekien naiv odaadással tudja átadni magát a természetnek — írja róla Sík Sándor. — Asszisi sz. Ferenc az Isten trubadúrja jut eszünkbe, mikor a természeten való örömről beszél. A természet neki „élet-esszenciát" lehel. Ezt leheli a kakukfű, a fehér és sárga margaréta, a harangvirág, a zsálya, a gyűszűvirág. Szívja is magába, mohón veti magát az élet és erő ez áramába. A természetből veszi érzéseinek szimbólumait is. A pálma, fahéj, ciprus, olajfa, balzsam — írja — a szent Szüzet jelképezi, a hajnal pírjával, a hold aranyos sugarával színezi ; a puszták füvének illatával köríti « fenséges női alakját, olajat és drága kenetet önt fejére ; ajka neki olyan, mint a karmin-szalag ; a drága kövek csillogásából készíti a mennyország mozaikját s a tavasz szeretete, mely a cserje bimbóját, s a patak vizét dagasztja, az örök szeretetnek tavaszára figyelmezteti, melynek szem nem látta, fül nem halottá szépségeitől a szigorú aszkéták szíve dagad, 3 ) ») Dr. Dénes Tibor : Prohászka a költő, Élet. XXII. évf. 445 1. 3 ) Sík Sándor : Proh. Ott. a költő. Magy. kultúra 1927. 345-346. 1. 3 ) Sík Sándor : u. a.
