Székesfehérvári Szemle 3. évf. (1933)
SZÉKESFEHÉRVÁRI SZEMLE 3 Schopenhauer és azt mondja: higgyen az ember önmagában: legyen Übermensch! Jönnek a költők: a sötét Ibsen, a muzsikruhájú ködös Tolsztoj és profétizálni kezd a kultúra átkos voltáról. Prohászka nem filozofál, hanem ráborul a betegre és lelket lehel belé. Filozófok ! Mit spekuláltok ? — mondja. — Egy kell a betegnek : élet! Életet adjatok neki, ne problémákat! Vallás nélkül problémákat fölvetni tudtok, de megoldani nem ! Ti a modern embernek új ideálokat kerestek. Nem az kell ide : adjátok neki az örök ideálokat, de modern stílusban, modern köntösben ! Prohászka egyszerre új . csiszolást ad az örök igéknek, mint a köszörülés a megunt régi gyémántnak. A kő ugyanaz, de a ragyogása pompásabb. A kereszténység nem a múlté — hangoztatja — a legmodernebb ember is lehet mélyen keresztény. Minden ember élni akar, a modern kor világnézetei azonban pesszimizmust, halált hirdetnek. A halált pedig csak egy győzi le : az a diadalmas világnézet, mely már itt e földön egy örök világrendbe kapcsolja be az embert. Egy erkölcsi világ gyökérszálaí nyúlnak belénk. Idelenn összedőlhet minden, ez az isteni világrend akkor is biztosan áll. A világnézetek tengerébő/ mint izzó nap emelkedik ki ez a Prohászka féle idealizmus ! 'Ez az az erő, mely felgyújtja az emberJélekmécseseket ! Prohászka vonzó szépségében mutatja be a keresztény világnézetet. Részvéttel látja, hogy a tudományára, művészetére annyira büszke ember arca elborul, mikor a halálra gondol. Mert az a világnézet, melynek gyökerei a földből táplálkoznak, — nem ad halhatatlanságot. „Az ember feljő, lelke fényfolyam A nagy mindenség benne tükrözik — mondja Vörösmarty a Csongor és Tündében — Megmondhatatlan kéjjel föltekint, Merőn megbámul földet és eget ; De ifjúsága gyorsan elmúlik, Erőtlen, aggott egy-két nyár után, S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia." Tehát az az ember, aki oly müveket alkot, •— mint a Sixtina Madonnája a kölni dóm ; Tannhäuser, Divina Commedia, Faust, Ember tragédiája csak annyi mint a „légy fia" ? Ennek a sötét gondolatnak ellentmond szivünk és eszünk. Az ember halhatatlanságra vágyik, de nem a faj, hanem az egyén halhatatlanságára. „Minden, ami itt szép, igaz és jó, egy elfojtott életnek várakozási stádiuma, — mondja Prohászka. — Egész földi életünk e várakozás jegyében áll. Mindenütt készülődés folyik s ahová leszállunk, onnan felrebbentenek." „Minden, ami itt körülöttünk van, nem arra való, hogy ide kössön, hanem, hogy vágyat ébresszen bennem egy mérhetetlen világ iránt, melynek ez csak halvány visszfénye." „A természet, művészet, tudomány, technika ki nem elégítik az embert, hanem az Isten felé mutatnak, csupa útjelző tábla, mely azt hirdeti, hogy egy jó élet távolságra van a haza, ahová a lélek való ! " Ezt sugallja a fű, fa, virág, ez a sóvárgás szól Beethoven IX. szimfóniájában Schiller szavain keresztül : „Ó Freude du ewiger Götterfunke"; ez él szívünk titkos vágyaiban. A modern ember szomjas lelke mohón iszsza a tanítást s ime ámulva veszi észre, hogy lelke liberális racionolista átfestésén átalüt az elfeledett Krisztus arc, mint az Aja Sophia kupolája alatti mohammedán arabeszk alatt az ősi beégetett, töviskoronás Krisztus-arc körvonalai : Anima naturaliter christiana ! — Ez a belső megmozdulás fölveri a lélek csöndjét és a még ingadozó ember gondolatai «ott rajzanak Krisztus körül, mint a megriadt galambsereg a templomtéren. Nyugtalan lelke már nem tud szabadulni a vonzástól, ledobja terhét és belép a templomba, az Ur szentélye elé leborul : „Ő Krisztus-arc ! Homályban állunk ; a sötétség perspectivái nyílnak körülöttünk. Ez éjben Légy te a mi víziónk, légy te a mi vezetőnk dicsőséges szép Krisztus í 1 ) A Túlvilág tornácai-ból az Elő vizek forrásához vezette a modern embert. Prohászka egy generációt lendített át a holtponton s a megrekedt vizeknek utat nyitott a tenger felé. A holt vizekből élő vizek lesznek, hol a habok lágy zsolozsmája zsong, hol a végtelenség ritmusa zeng mindenen, füvön és virágon, kavicson és bokron, távoli hegyek kékjén s a tölgyerdő smaragdján s láthatatlan szálak indulnak ki napsugárba, mint vékony pókhálószálak a túlvilági magasságokba: Istenhez. A tárgyak e felső megvilágításban sajátos reflexet kapnak. Most értjük csak meg, hogy a világ mértéke a lélek ! Az „Élő vizek" partján jár Prohászka. lm egy rövid vázlat az „Elő vizek" tájairól : „Mennyi szeretet ömlik el a tavaszon, mikor a tél merevsége lazul, ébrednek a természet titokzatos erői s mindenütt új élet fakad. Mikor a dombok bársonyos szépségbe öltöznek s az ifjú gyepek, az erdő májusi zöldje mint fejedelmi palást borul a hegyek vállaira. Vagy mikor az Ür a földeken esőt hullatva, áldva jár. Mikor csiráztatja a vetést, ezt az évente víszszatérő csodálatos kenyérriïegujulast. Mennyi szeretetről beszél az este, az alkonyi harmat, melyben éjtszaka fürdik a rét és az erdő. És az ujranyíló reggel, a fák és bokrok csillámló harmata, az ezernyi finom pókhálószőttes, mely ezüstözve veri széjjel a napsugarat. És a hanyatló féhykorong a csendes órán, mikor hatalmas színkamrájából az ég alján hosszú sávokban kirakja a nap a bíboros, violás, tüzes, aranyos fátyolszöveteket s a hullámzó színtengeren a felhőpárkányok mögé hanyatlik a napnak forró ábrázata. Mennyi törtetés a füvek, a vetések növésében, a rügyek duzzadásában. Micsoda félelmetes erővel húzza fel a nap a bokros sűrűből az erdőnek törzsökös óriásait, hogy kinőjenek onnan és beleágazzanak az égnek kék teljességébe. Mennyi mozgás a szelek és viharok, a fellegek és esők járásában, e zivatar szárnyakon nyílsebesen utazó vitorlások vonulásában, a villámok vonaglásában, az ég méltóságos morajában, a záporok susogásában, a kavargó hópelyhek karácsonyi táncában. l } Menczer I. : Prohászka,
