Székesfehérvári Szemle 3. évf. (1933)
2 MÚZEUMI ÉRTESÍTŐ Prohászka Ottokár és az új magyar költészet. A Múzeumegyesület téli szabadtanításának második előadása. — Irta : Dormúth Árpád. — öt esztendeje, hogy eltemettük Őt! Azóta gyászolunk. Lelkünk megnyugszik ugyan a Végtelen Akaratban, de szívünk csak nem tud beletörődni a veszteségbe. Azóta keresünk, keressük Ót az életben ma is, mert a test elporladhat, de a lélek él. Ott él Prohászka Ottokár a katolikus charitas hatalmas arányú mozgalmában, ott a kültelkek, a világvárosi banlieu pasztorizációs munkájában ; az anyagi válság közepette meg nem ingó lelkekben, ott a mai ifjú katolicizmusnak a tétlen tulajdont, az öncélú tőkét ostorozó kemény szavaiban ! öt esztendeje, hogy a test pihen s ime a lélek aktívabb mint volt valaha. Meleg harangszava nem kondul bele többé a vágyakozó lelkekbe, de gondolatainak tovaragadó hulláma elborítja lassan a magyar horizontot ; életpéldája a jövő katolikus emberét van kialakítóban; diadalmas világnézete pedig a művészet ihletője, mely ellenállhatatlan erővel viszi előre az új ifjúságot, az új életet ! „Nem kell sajnálni a lángot, hogy ég. Lobogjon ! — mondta a nagy Püspök egyik gyászbeszédében. — Az a zenéje. Sajnáljuk inkább az üszköt, mely lángot, lobbot vetni nem bír. Ne sajnáljuk azt a lángot sem, mely fenn az agyban, vagy a szívben ég, sokaknak biztatására, épülésére, üdvére. Ne sajnáljuk az embert, aki elég!" Ilyen fennlobogó láng az Ö lelke. Az ember elégett, de lelkének hivatása, lelkének zenéje az, hogy lobogjon továbbra is nekünk a sötétségben és mutasson utat az új élet felé. Mi hát lényének az a csodás ereje, mellyel ma is felgyújtja az ember-lélekmécseseket, mi az a hatás, mely lényéből kiáramlik, mint láthatatlan erőhullámok a magyar kozmoszba s mik azok az érzékeny vevőkészülékek, melyek az ő lelkének hullámhosszára beállítva saját szívük hangszóróján visszazengik a késő századokba? Hogy erre a három kérdésre feleletet adhassunk, rá kell először világítanunk azokra a körülményekre, melyekben hivatottsága emberfeletti küldetésszerű tüneménnyé fejlődött ki. — Mint Mózes, az Ószövetség nagy vezércsíllaga jött a hamis istenségeket imádó nép közé. Arcán még látszik, hogy Síon hegyéről jön és Istennel beszélt.—1 ) Magas, nyílt homlokán az isteni közelség sugárzik, szeme fölött a tudás és akarat hulláma és odabenn a mély tekintetben a végtelenből tündöklő nap befelé mélyülő s onnan meleg sugárzó szeretettel ránk mosolygó képe tükrözik. — ö nem hoz kőtáblákat és haragot a szemében — ez nem az Újszövetség stílusa — pedig önhitt, merész, kíméletlen arcokkal áll szemben a századforduló liberalizmussal átitatott társadalmában. 2 ) — Ez a nép régóta nem hiszi, hogy a dogmák az élet forrásai, az ostorozó beszédre pedig cinikus mo* 1 ) 2 ) Menczer I. : Prohászka. Kecskemét 1923. sollyal vagy vállvonogatással felel. Elrontott, ferdegondolkqzású, eltépett szívű emberek, — amerre körülnéz. Es ime szólni kezd hozzájuk : s amiről beszél, nem valami szentírási idézet magyarázata, hanem önmagukról szól, a szívükbe néz, s onnan veszi a témáját. Felfigyelnek, érzik, hogy az az ember, aki most ott fönn áll, az résztvevő embertársuk, aki érzi az ő fájdalmukat : hogy valamijök hiányzik, hogy valamennyien reménytelen kincskeresők vagyunk ezen a földön. — És ime észre sem veszik, hogy Prohászka már nem az ő mindennapi fájdalmukról beszél, hanem homlokán kigyúl a soha el nem száradó kenet fénye és ragadja őket ellentállhatatlanul a hit, az Evangélium jó földje, az Isten országa felé. A Szentlélek fuvallata suhan a fejek felett és megérinti a szíveket. Nincs már bozót és útszéli tövis, hol a mag meddő marad, — új életkedv tüze csillog az ő konferenciáiról távozók szemében, mint azt gyönyörűen mondotta : Bárd Miklós : „Szárnyal a szó, — s én elámult gyönyörbe Nézek a fényben sugárzó alakra ; Mintha az Ür fehér postagalambja Szállt vón' alá a kathedrára Egy égi üzenettel a nyakába Azokhoz, akik kegyelemre leltek. Beszél.. . örömre gyulladnak a lelkek : Ez az ember itt az élő Üzenet, Alig lélekzik a gyülekezet, De egy bűnös, a negyedik padba, Nehéz fejét, gyerekként odahajtva, Halkan juhádzik, boldogan zokog. Kívül az élet, amint elrobog, Halkít a közel utca fordulásig. Az Isten papja konferenciázík." (Magyarország gyásza. Bp. 1927. 246. 1.) — Igen, Prohászka mindig az emberek ajtaján nyitott szívünk titkos bánataira s mikor távozott, tárva hagyta maga után az Isten országa felé a kaput, hol maga járt előttünk. Jó vezető volt. Ismerte a lelkivilág rengetegét és Dante részvétével nézte idegen lelkek poklát ; mert pokol volt a századvég emberének lelke, beteg volt a lélek. Uralkodó csillagzata a tudomány, a tiszta ész és a megismerés lett. Jelszó az ember szabad fejlődése Rousseau nyomán s minden újabb vívmánnyal fegyvert kovácsolnak az Egyház ellen, hogy Voltaire-i gőggel mondják : Écrasez l'infâme 1 — A Szentírás nekik nem Isten szava, hanem filológiai viták alkalmas tárháza. — Az ember túltesz lassan a renaissance kor gőgös pogány félistenein, kik egyéniségük túláradó kultuszában elvakultak. — Az újkor embere atheistává lett ! — De a lélek napot kíván. Jönnek a művészek : Wagner, és azt mondja : hitre van szüksége a modern embernek, legyen hite a művészet ! Jönnek a bölcsek, Nietzsche és
