Székesfehérvári Szemle 2. évf. (1932)

26 SZÉKESFEHÉRVARI SZEMLE két bécsi művésszel, hogy megtárgyalja velük és a Komáromból megjött Werle festő fráter társával a helybeli rendi templom főoltárának a tervét; két nap múlva pedig a vendégművészekkel együtt visszautazott Bécsbe, a jezsuita professusok házába. Paumgartner Székesfehérvárott Stocker Ignác jezsuita superiorsága alatt a rezidencia építése idején tűnik föl 1744-ben mint a superior társa az építés vezetésében, amely rezidenciának 1742 augusztus 21-én megkezdett építése 1745 folyamán fejeződött be; ugyanez év 1745 március 22-én történt alapkőletétellel indult meg a jezsuiták nepomuki szent János tiszteletére dedikált templomának az építése is, amelynek alapkövébe helyezett okmányában Paumgartner is szerepel jezsuita társaival. A következő 1746., 1747., 1748. évben Paumgartner hiányzik a székesfehérvári jezsuita coadjutorok névsorából ; ez időbeli holléte ismeretlen. Azonban az 1749. évvel kezdve 1760-ig bezárólag állandó lakója a székesfehérvári rezidenciának, ahol ezidő alatt külömböző szolgálati beosztása (oeconomus, cellarius, díspensator) mellett állandóan vezette, irányította a jezsuiták helybeli fúró-faragó, asztalos műhelyét. Természetes, hogy a jezsuita-rendház és a vele kapcsolatos templom faragott berendezésének, plasztikai fölszerelésének nemcsak az irányításában, de tevékenyen résztvett annak kivitelezésében is : eltekintve a templom pilasztereinek fából faragott kapitelljeitől 1750-ben készült el annak a főoltára; majd 1751-ben lett készen a Keresztes Loyolai Ignác-oltár, 1752-ben pedig az őrangyal, meg a xaveri Ferenc-oltár ; 1756-ban fejeződött be az Alajos-oltár; 1758-ban a gyógyszertár kapta meg végleges belső berendezését és a szent Imreoltár nyert befejezést; 1759-ben megnyílott a rendház ebédlője, amelynek faragott — de reánk nem maradt — bútorai hosszú ideig foglalkoztatták Paumgartnert és társait éppen úgy, mint a templomnak faragott padjai, amelyek 1760-ban lettek helyükre állítva. Mindezek részletes ismertetését és Paumgartner munkásságának méltatását fenntartjuk a nepomuki szent János-templomról készülő monográfiánk számára. Paumgartnerről azonban 1761-től hallgatnak a helybeli jezsuiták évi följegyzései ; ez évben távozhatott Székesfehérvár láthatáráról. Javában munkálkodott még Paumgartner a jezsuita templom művészi berendezésén, amikor 1758-ban került Székesfehérvárra Buffleur Gáspár jezsuita atya. aki itt az ifjúság tanításával foglalkozott és a plébánia-templom magyar nyelvű szónokaként működött. Az ő lángolószavú szónoklataira indult meg 1759-ben az új plébánia-templom, a mai székesegyház építése, azonban annak befejezését már nem érte meg Székesfehérvárott, mert 1765 folyamán Vörösberénybe költözött, ahol a jezsuiták birtokának jószágigazgatói teendőit végezte. Innen később Veszprémbe vonult, ahol 1787. szeptember elsején halt meg 67 éves korában, nagyszámú kézirati beszédét a rátóti plébániára hagyományozván. Erről a Buffleur Gáspárról Buffler elírással Dalmady Győző a Vasárnapi Újság 1864. évi folyamának 453. oldalán azt állította, hogy ő festette a vörösberényi plébánia-templom freskóit. Dalmady ezen adatát átvette Szendrei János és Szentiványi Gyula : Magyar képzőművészet lexikona (I. köt. 1915. 287 old.) is. Tavaly e Szemle 4. számában értekezve Székesfehérvár 18. századi festőiről, magunk is közöltük Buffleurről ezt az adatot. Később ez adat történeti hitelét rostálva, megvizsgáltuk a vörösberényi plébánia-templom freskóit és kinyomoztuk az egykorú följegyzéseket, amelyek összegezése Dalmady állítását halomra dönti. Dalmady ugyanis a vörösberényi szájhagyomány és az ottani plébániának latin nyelvű okiratokból jól-rosszul magyar nyelvre fordított jegyzetei alapján kritika nélkül tulajdonította a vörösberényi freskókat Buffleur exjezsuitának. A veszprémi püspöki levéltárban levő, 1779 április 25-én megejtett vörösDerényi canoníca visitationak latin szövege pedig a következőkép szól : „Mater Ecclesia Vörös-Berényiensis actu e solídis materialibus ad omnem decorem erigitur honon S. Ignatij Lojolae sumptibus publici studíorum fundi intrinsecus tota pingitur per Casparem Buffleur abolitae Societatis Jesu sacerdotem pia muníficentia adtributis." Ez összevont latin szövegnek egyedül helyes, rövid értelme, hogy 1779, tavaszán a vörösberényi anyaegyház szent Ignác tiszteletére a tanulmányalap költségén épül, belsejének festése pedig Buffleur Gáspár exjezsuitának kegyes bőkezűséggel nyújtott adományából történik. Tehát nem Buffleur festette a vörösberényi templom freskóit, Buffleur csak a freskók költségeit fedezte ; azonban valószínű, hogy a freskó-sorozat tartalmi programmját Buffleur fogalmazta. Az aránylag elég jó karban ránk maradt, de későbbi restaurálástól sem mentes vörösberényi freskó-sorozat főbb mozzanatai loyolai szent Ignác manrézai magányát, megdicsőülését és apotheozisát, továbbá kortársakkal megelevenített látszat-oratóriumokat, helyis jezsuitarendi történeti vonatkozásokat, végül a Getsemáni-kert angyal-jelenetét, Krisztus sírbatételét és a három sirató szentasszonyt ábrázolják. Részben Troger, de főleg Sambach székesfehérvári festményeinek hatása alá került festőnek az alkotásai a freskók, amelyeknek festési modora, technikája, jellemzésbeli fölfogása, alaki kompozíciója, néhány hasonlatos, sőt azonos motívuma a mesterjegy nélküli, nem szignált vörösberényi freskókat Dorffmeister István festő (f 1797. Sopron) műveinek sorába utalja, mások szerint is. így tehát részben forrás-kritikai részben stíluskritikai vizsgálat alapján egyfelől, semmiféle egykorú föLjegyzés vagy festmény nem jelezvén Buffleurnek festéssel való foglalkozását másfelől, Buffleurt nemcsak mint a vörösberényi freskók festőjét kell elejtenünk, de törülnünk kell őt a festőművészek sorából is, ahová nevét a tudatlan véletlen sodorta. Schoen Arnold.