Székesfehérvári Szemle 1. évf. (1931)

A Budaí-út fái... A Budai-út topolyafáira kimondták a halálos Ítéletet. Igaz, nem egyet közülük már az idő is pusztulásra itélt és az öregség 'döntött a halálba. Mert a fa is megöregszik, annak életét is kikezdi az idő vasfoga és az a szélvész, melynek ifjabb korában ellentállott, később derékba töri. Mégis sokan vagyunk, akiknek valamiként fáj, hogy a néhány elöregedett miatt a még talán életképeseknek is halniok kell. Fáj, mert valahogyan ezek az öreg nyárfák hozzátartoztak a Budai-út fogalmához és Székesfehérvár határának egyik tájképi szépségét alkották. Pusztulásuk olyanféle érzelmeket vált ki bennünk, mint a Badacsonynak megcsonkítása. Hisz velük a város sokak által megcsodált természeti ritkasága megy veszendőbe. De ugyanakkor történeti színezetéből is veszít. Mert ezek az öreg topolyafák, — ha nem is dicsekedhetnek a Csák Máté által ültetett blatnicai hársfa korával, mely alatt Mátyás király tartott törvényt vagy Diósgyőrnek Nagy Lajos leánya, Mária által ültetett mogyorófáinak éveivel, sőt még azzal sem, ami Bazin környékén, a Csukárdi völgyben a Rákóczi-látta 280—350 éves tölgyfáknak vagy a Balaton mellett az akaratyaí hársnak jutott osztályrészül, — évszázados törzsükkel, sötét lombozatukkal, rezgő leveleik sejtelmes susogásával nagyon illettek a Budai-útnak, a királyok útjának hangulatához. Ha rajta jártam, az aszfalt fölött árnyékot vető lombsátoruk alatt Kairónak a piramisokhoz vezető, lombos fákkal szegélyzett útja jutott eszembe. Valamikor ez az út is királyok sírjához vezetett. Hányszor történt, mikor azok, akik fejükön koronával hagyták el az őskoronázó várost és ezen az úton indultak el országot kormányzó útjukra, koporsóban tértek ide vissza : a magyar királyok piramisába, a székesfehérvári bazilikába, Mily jól illett ehhez a gondolathoz az ezüstnyárfa fehér köntöse, a fekete nyár sötétebb leple, a jegenyének gyászt jelképező ciprus termete és a rezgő nyárfának egyszer nászdalt, máskor gyászdajt jelentő suhogása. Mikor tavasszal a maghullással fehér pelyhek lepték az utat, mintha a menyegzőjére jövő Mátyást várta volna szőnyegtakarójával, ősszel pedig a lehulló sárga levelek nemzeti királyaink fája lehullott tagjaínak itt elvonult halotti útját juttatták eszembe. Sajnos, a mindenekfeletti anyagiasságot ezek a gondolatok nem érdeklik. Ellene csak a társadalom egységes állásfoglalása járhatna el eredménnyel, kiegyeztetve a hasznosat a széppel, a a barbarizmust a kultúrával. M,